Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Thiery Árpád: Sorsvázlat

bekezdésben elárulja a történet végét, erősein, ibízvta önmagáiban, hogy vállalhat akkora kockázatot.

— Hogyan feenült elő ,az ón, neveim, nem tudom... Magyarázza meg! — faggat, kérlel. — A m-osonimaigyairóváni címzés hiányos volt, de így is megtalált a levele. De hogyan van ez? Ki imoindtia magárnak az én nevemet?

Csöngetnek. Meglepődve, sőt megszeppenve pillant föl.

— Sose szoktak csengetni nálam, mióta itt lakom...

Rokon vagy szomszéd lehet, gondoltam, s valóban, mint később kiderül: a sógornője. Az (előszobából behallatszik ,a mentegetődzás.

Ö egy szerkesztő Budapestről, ki van számítva az ideje. De gyere vissza később és aludj itt.

Örülök & látogatónak, mert van időm visszagondolni. A telefonbeszélgetésre, amikor — utólag elemezve — nem tudom, miért: rutinosan könnyűnek látszott a dolog, majd a szálloda halijára, ahol (nem tudtam megelőzni) az „ismertető jellet”, orvosi táskáját a térdére fektetve már várt rám, js később a kék Trabantra, amellyel már a város közepén jártunk, amikor észrevettem, hogy a járókelők kézziel-lábbal figyelmeztetnek: a sötétben már jóidé je világítás nélkül autózunk.

— Mosonmagyaróváron öt évig biciklivel jártam, és napi tíz-tizenkót órát dolgoztam — jegyezte meg csöndesen. Tálán magyarázatként. — Hat éve vettem egy Trabantot...

Egyszerűen, gyanútlanul vezeti az autót, legyen az fényesein világított utca, vagy lakótelepi sár,tenger. Ugyanez a gyanútlansággal vegyes kíváncsiság jelenik meg a szemüveges, papajsztmladonna arcon, amikor a sógornőjét az útjára bocsájtva visszatér a szobába.

— Hol kezdjem? — kérdi.

■— Az elején.

— Azzal, hogy 1924-ban születtem?. .. Sok életrajzot írtam már, a legutóbbit öt példányban csináltam meg... Szóval, Bejogyertyánosom születtem, harmadik élő gyermeknek, miután a nővérem meghalt. Kilencen vagyunk élő gyerekek. A szüleim ma is itt élnek a megyéiben, azért akartaim Szombathelyre jönni. Gondoltam, ha ők fölneveltek kilenc gyereket, legalább orvosilag a két öregnek visszaadok valamit.. . A szüléimről mondjak valamit?... Igen. 1928—29-től emlékszem vissza az életemre. Huszonkilencben költöztünk az új házba. „Proletáiiház” volt, hitelre építettük, és a háborúiig törlesztettük. Évenként száz pengőt. Volt benne egy padlás szolba, egy földes konyha és a kamra. A harmincas években sokszor annyi pénz sem jutott nálunk, hogy a tíz tagú családnak negyed kiló cukornál többet vehettünk volna. Füveket szedtünk és azt főztük teának.. . A szüleim, persze... Apám a .nervelőtszüleitől örökölt egy holid. földet, és kapott valamennyi Nagyatádi-féle „prolatárföldet”. Az is volt másfél hold. Apáim minden nyáron elment a birtokoshoz, és tavasztól őszig nála dolgozott. A kis földet mi műveltük, amikor már bírtuk ia kapát, meg .az édesapám, vasárnap. Harmadik elemista koromtól én áslak télen jártam iskolába, máskor libáit őriztünk, a mezőn dolgoztunk. Kétévenként született egy kistestvérem, így rám szükség volt otthon. Bőgtem is dieget, mert szerettem iskolába járni. Sose felejtem el, az apáim mindig azlt mondta: — Miit bőgsz, úgyse lesz belőled postáiskiisasiszomy!.. . Szeretettel emlékszem vissza Dömyei Lajos tanító urna, aki elsőben és másodikban tanított. Ö is szeretett engem, talán mert gyorsan tanultaim. Sajnáltaim nagyon, hogy .a mezőre kellett merői. Az ötödik-hatodikban volt egy tanítónő, akinek a sorsa hasonlított .az enyőm140