Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Szólás Rezső: Csontos Gábor: Galambsziget
tárgyilagossággal, amit Engels okos kegyetlenül „a falusi élet idiotizmusának” nevezett. — Csontos G. egyenletes, jó színvonalon sorolja leltárát egy pusztuló világnak; tárgyismerete is, felidéző ereje is, szándéka is imponáló, csak „déja uu”-gyanúmat nem képes eloszlatni: mindezt megírták már. Lehet, hogy rosszabbul, lehet, hogy nem jobban, de megírták.” (Élet és írod. 1969. II. 1.) Megelőzni óhajtván, hogy a Galambszigettel kapcsolatban is felmerüljön a déja vu gyanúja, csupán emlékeztetni kívánjuk az érdeklődőt, hogy a művészet (és benne az irodalom) bármelyik alkotása felidézheti az érintett érzést; természetes dolog ez, hiszen mindig az emberről és az őt meghatározó létről van szó minden esetben. Ami mégis új az újban, az a történeti idő haladásával bekövetkezett változás, és ez az osztályviszonyok — lényeget nem érintő — változása következtében mindig ismerősnek hat, legalábbis rövidebb történeti távon, egy meghatározott nép, nemzet esetében. Beszűkítve a kérdést: az ifj. irodalom ún. mikrovilága, azaz: témakör, szituációk, drámai párbeszédek, ártatlan és veszélyes kalandok, konfliktusok a valósággal (a felnőttek társadalmi törvényeivel) stb. a műfaj jellegzetességéből következnek, különösen ami a játékosságot illeti. A Robinson-ötlet és szerkezet a serdülő- és ifjúkor pszichés adottságaiból született, ill. ehhez alkalmazkodik. Persze mutatis mutandis írója egyénisége, kora, esetleg (néha döntően) politikai alapállása szerint. A Galambsziget jellegzetessége és értéke nem abban van, hogy milyen mélyen (vagy nem is nagyon) gyökerezik a robinzonádokban, hanem didaktikai, társadalmi szándékaiban, és nem utolsó sorban írói eszközeiben. Az összeverődött kisiskolások közösséggé tömörülése, az önző egyénieskedésből az elfogadott közösségi akaratig való felemelkedés, az erkölcsi megalapozottságú helytállás az embertelenség korában: a könyv mondanivalójának végső kicsengésében ezek a szándékok és tanítások szólnak hozzánk. A regény cselekményeinek időzítése szükségszerűen kívánja a második világháború bizonyos tényeire való utalást. A szereplők életkor által meghatározott gondolkodásmódja indokolja a vázlatos előadásmódot; mégis az az érzésünk, hogy a szerző e tekintetben túlságosan keveset adott a magyarországi történeti valóságból. Annak ellenére, hogy a szerző a regény folyamában fokozatosan jeleníti meg a történelmi és társadalmi valóság életformáló elemeit, a képzelet játékaiból végül is reális társadalmi beilleszkedés lesz, persze a gyerekek módján, de a felnőttek szándékai szerint. Másik észrevételünk az adott háborús szituációk történeti és lélektani hitelességére vonatkozik. Még egy gyermek látószögében is túlságosan szerencsésen alakulnak a megoldást hozó események. A magyarországi nácizmus még gyermekszemmel nézve sem volt olyan erőtlen és néhol kíméletes, ahogyan a regény bemutatja. Az üldözöttek sorsának regénybeli változata nem elég meggyőző, a szerencsés befejezés túlságosan könnyen és simán következik be. Az ifjúsági irodalomtól nem kérhetjük számon a történeti valóságot, de ezt semmiféle stilizált idill nem pótolhatja, és nem is másíthatja meg. A regény legsikerültebb lapjait a kisdiákok kiváló lélektani rajzai hozzák. A türelmetlen igazságkeresés és etikus magatartás, a kalandvágy és bajtársi szeretet felejthetetlen képekben bontakozik ki előttünk. (Persze ezek is mind „déja vu!”) Ha a fentieken kívül felfigyelünk a regény nyelvi, stilisztikai értékeire is, a kitűnő párbeszédekre és mesteri szerkesztésre, nem feledkezve meg a fordulatos cselekményről sem, világossá válik, hogy a humorban is bővelkedő regény nemcsak serdülőknek ajánlható, hanem az ún. olvasmányos történeteket kedvelő felnőtteknek is. (Móra F. Könyvkiadó, 1973.) SZÓLÁS REZSŐ 96 v
