Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Januári naplójegyzet
BERTALAN LAJOS Januári naplójegyzet Váratlanul, köznap toppantam be. Maradt íkét nap szabadságom a múlt évről, főnöki hozzájárulással áthozhattam januárra; gondoltam kiugróan Fehértóra is. Akkor már kezemben volt Végh Antal könyve, az Erdőháton, Nyíren, s benne a nekem különösen izgalmas fejezet; Újfehértó nagyközség. „Fehértó a ,régi szerelem’ emlékével kísért” - írja, s ettől a mondattól szíven üt az „én Fehértóm szerelme”. Megszoktam már, hogy pestinek, más országbelinek, ha kérdi, hova valósi vagyok, győrit mondok, ami csak részben igaz, állandó lakásom, egykori foglalkozásaim, iskolaéveim okán, a teljes igazság azonban az, hogy fehértói, vagy ahogy mi mondjuk odahaza Tóközben: f ehért aí vagyak. Mégsem szoktam emlegetni, mert a tájékozatlan óik rögtön a Szabolcs megyei Üj fehértót vagy éppen a Szeged melletti Fehértót említik. Sajnos, egyiket sem láttam, Végh Antal könyve tehát a Magyarország felfedezése sorozatban számomra is felfedezés. Saját falum persze más, mint az alföldi, felső-tiszai faluvárosok; eldugott apró település a Flanság peremén, 'távol vasúttól, főközlekedési útvonalaiktól, mégis úgy kell fölfedeznem lépésről lépésre, minduntalan a szülői háztól kiindulva, apránként birtokba venni. Deszkából ácsolt, lécekkel összefogott, falábakkal tartott udvari kerítésünket, kapunkat, ajtónkat Lenzsér Illés ácsmester, második szomszédunk fabrikálta még a harmincas évek végén. Azóta, hogy a nagy víz idején feltöltötték a járdát, 'belátni a kapu fölött, végig az udvaron, egészen a kert végéig, ahol most frissen hasított nyárfahasábok, két ölfarakás fehérük, mögüdük bukkan elő apám. Megemelem az ajtót - kiiinccseíl-zárral együtt, mert az egész tákolmány rég leereszkedett - s belépek udvarunkba. Kezet fogunk, aztán megnézem hátul a Hddontött nagy nyárfa helyét, a földben hagyott tövet, a teknőnek félretett törzset, a kétfelé adagolt hasábfát, gallyat.- Beteg a Bagladi, nem tudta kivenni, aztán jött ez a markotai teknős, amúgy igen rendes ember, ndkiadtam felesben - magyarázza a fadöntés történetét. - Benne van az egyezségben, hogy ebből a törzsből, van ez két és fél méteres, teknőt csinál. Nekem ugyan már nem keld, de a Jánoséknak jó lesz... A diófa alatt akácgerendák, a pajta végéhez támogatva görbe dorongok, lécek, vékonyabb-vastagabb gallyak, az istállóban pedig a fölaprított tűzifa, s benn a sarokban nagy sötét halom: tatai brikett.- Jöhet a tél - mondom.- Hát az ideje már itt volna - hagyja rám lassanként kifelé megyünk belőle, de még hó sem volt...- Csak egy kis jég a Közön, a traktorkerék vágta lékekben. Míg a bableves fő (azt főz ebédre, de ha akarom, fog egy „kofcast”, mondja), 55
