Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Sonkoly István: Csokonai versei a 20. századi kórus- és dalirodalmunkban
fűződő, dramatizált szénrajzoknak. A motívumoknak hol szertelen, röpködő dinamizmusa, hol haj szál vonalakkal körözött, önmagából kiinduló s önmagába visszatérő, ritmikus 'lezártsága amorf kompozíciókká, felemás, .aszimmetrikus táj-ákká épülnek ki, melyek egyben indulások s szétválások, áradások s -többféle, röppenő lendület. Absztrakciójuk valamiféle élethez köti őket, de ennek az életnek nyomait nem fedezhetjük fel, nem tapasztalhatják meg a valóságban. Ritmusuk mégi-s életet szuggeráló folyamat. A nagy feltöltődés különösen Vajda Júlia párizsi éveiben s azt követőleg megy végbe. 1964: szén-erdők, szén-fények, szén-partok, szén-hullámok szövődnek össze egy-egy lapon; fekete és szürke zizzenések, az eszköztelenség fokozása, s ugyanakkor a formai megjelenítés szublimációja. Nagyon régi nagy kultúráknál találhatnánk hasonló nyomokra, észlelhetjük ezt a két irányba -mutató feszültséget, a csökkenésnek s a fokozásnak ezt -a majdnem semleges eredménnyé, -azaz szintézissé, interferenciává fajuló, végtelen széttágulását. A legutolsó, 1965-ös szénrajzokon fehér foltok hullnak ki az elefántcsontszínű papíron: lélegzetkihagyások, hálóvá finomult kompozíciók. Leereszkedés a „semmi” mélyéig, a legnagyobb csendig: ismét a -mind -tökéletesebb, mind igénytelenebb eszköztelenség. Ahogyan Gabo húrokból „szőtte” össze plasztikáit, úgy hasonló érzékenység jelentkezik a legérzékenyebb -műfaj, a sz-énrajz esetében is, ha alkotójuk figyelme -szinte aszketikus szigorral összpontosul, keresi azt a csendet és mélységet, mely ugyanúgy valóság. Ezek az alkotások fényérzékeny negatívumai a legdrámaibb, a -folytonosan alakuló életnek, legyen az biológiai, fizikai, kémiai vagy szellemi valóság. * Úgy gondolnánk, hogy ilyen nagy érzékenységgel alkotó -és gazdálkodó művész munkássága ezeknél a fokozódó kibontakozásoknál elérkezett önmaga határáig. Vajda Júlia művében azonban a -szublimáció csak elhatárolódást jelent egy-egy -műfajon belül, de természetszerűleg nem határállomás, nem végcél. Kibontakozás kibontakozást eredményez, -továbbirányít, 'továbblendít. Nem a műről van ugyanis -szó (ezúttal), hanem inkább a művészről. Vajda Júlia művészi alkata szerencsésen -birkózik meg -ezekkel a szerencsés „szublimációkkal”: átkel rajtuk, továbbmegy, mintha mesebeli üveghegyek másik oldalán ereszkedne alá, ahonnan újabb látvány tárul belső -látása elé, újabb indítás várja. A művészeti fejlődés így gazdagon bontakozhat tovább lineáris irányban -is, nem abból áll, hogy a „-nagy” művet még „nagyobbal” tetézze, vagy hogy programjába erőnek erejével -szorítson be fokozódó -méretű alkotásokat, a meglevő eredményeket di- menzionálisan koordinálja -még -nagyobbakkal. Így jönnek létre új olajfestményei 1968/69-ben, a pasztellszínezésnek s a szénrajz- dinamikán-ak kereszteződéséből, művi telítődéssel. Mintha az történne, hogy az egykori vagy kortárs avantgarde (Moholy-Nagy, Wols, Klee, Masson, Manessier) hagyományai hajszálgyökerekkel fűződnének össze, s mintha ezeken a hajszálgyökereken igen-igen régi művészet-etikai tradíciók szívódnának fel, olyanok, melyek magára a gesztióra vonatkoznak, s -ez a gesztió máris majdnem maga a formát megközelítő elvonatkoztatás. Bonyolult öncélúság a kínai, japán kép- és betűírásnál. Tisztelet -a sejtelmessé^ben. Árnyból-világosságból szőtt -textúrák. A kompozíció erőszakolatlansága. A mondanivaló visszahúzódása -az óvatos kevésbe, melyet a művész nagy bölcsességből,- belső fegyelemből desztillál ki. Laza, oldott színritmusok. A színnek, mint valami -kultikus jegynek, hallatlan finomságai: Vajda Júlia olajfestményein vízszürkék, sápadt sárgák és rózsaszínek, iszapszürkék, jáspis-vörösdk, -étheri lilák. A Kapu, Szikla, Csontformák (1969) majdnem találomra elnevezett -képein már bizonyos szilárdabb forma-koordináció is mutatkozik. Mintha kétféle ég, kétféle víz válna ketté képein s közreszorítana egy harmadik sávot. S míg szénr-ajzainál mintha keleti (iráni, perzsa, japán, kínai) figurális 554
