Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Bárdosi János: Chernel István vallomása Kölcseyről, a költő születésének 100. évfordulóján
arra a sirdombra és ráhajoltam volna arra a repkényindás rideg kőoszlopra és hidegségén melegen, forrón imádkoztam volna. De így szegénységemben röghöz vagyok kötve, csak itt fog majd el az áhitat, itt fogok az „ő” emlékének szentelni egy rövid napot, itt fogok vele lenni és itt fogom elmondani legmelegebb imádságomat, itt fogom olvasni imádságos könyvemet... az ő munkáit, io évvel fiatalabbnak érzem magamat mikor ö reá gondolok s végig fogom élni újra magamban azt az időt, mikor őt megismertem mikor első tanításai mintegy sokáig keresett s végre megtalált malasztos szózat bensőmet megkapták, mikor minden szavát kerestem, minden leirt mondatán gondolkoztam s igéíTTelkembe vettem. Holnap századik születési napja van. Az egész vidék oda siet sírjához, megfogja koszoruzni szobrát, képét; ünnepségeket tartanak emlékére és beszédeket mondanak róla. ioo év után első fellobbanása az elismerésnek. így jár az író, a bölcs ki nemcsak korára hanem a jövőre is akart hatni. Életében félreismerés, gúny, üldözés, boszantás voltak részesei. . . most fény, pompa, ünnepély, díszelőadás stb. hiú külsőségeivel akarják jóvá tenni a mulasztást. Oh Kölcseym! ugye nem igy értetted te az elismerést. Értelek én. Azt akartad, hogy igéid behatoljanak az egyesek, a nemzet, az emberiség szivébe s féken tartsák a helyes irányon, mely nem az, mint a melyet most követ a világ. De hát igy van ez- Ha azonban egészen megnyerni néhány ember lényét fáradságaidnak szintén parányi megkoronázása, úgy én egész életemen hálával fogok reád gondolni és megőrzőm hűségesen azt a mit tőled kaptam és felteszem rá egész pályámat, hogy hacsak egy két emberbe... de átültessem a te szellemedet, melyet nekünk hagytál örökül. Dórám emlékezzél meg le is róla a ki a „mienk!’. Gyermek vagyok ha az ö képére tekintek s oly különös nyugodtan, oly szendének, boldognak és tisztának érzem magamat. Ez az érzés pedig felér a világ hiúságaival erőt ad és kitartást, mely tovább segít nehéz de nem haszontalan pályámon, mely az ő nyomdokain felemelő és lehetetlen hogy üdvös nem lenne. Ki hitte és úgy van, hogy ezt a napot a múzeumban ülöm meg! csinálva a magyar ornithologia alapjait, törve az utat. Felmegyek majd holnap márvány szobrához, mely a könyvtár előtt van s ott elmélkedem, ott leszek vele. Azt tudom s ez kárpótol a Csekén való meg nem jelenhetésért, hogy bár ezeren lesznek ott, nem sokan lesznek a ki távol, de szívben annyira ott lesz mint ón. Dórám nem írok tovább mert olvadni kezdek, ellágyulok s az ilyenkor fakadt érzelmeket nem szabad bolygatni, hanem engedni kell az(t) a csendes pislogást mit a kebelben okoznak. Üdvözlöm mindnyájatokat, ezerszer csókol és forrón szivéhez szőrit hü öreg Pistád4 Hangsúlyozni szeretnénk, hogy mi nem irodalomtörténeti szempontból vizsgáltuk át Chernél István kéziratos hagyatékát. Abban még sok olyan adat kerülhet felszínre, melyek a kiváló tudós költőinkről és műveikről való nyilatkozatát, hitvallását tartalmazzák. A közölt levelet csak figyelemfelkeltőnek szántuk. Aktualitását az indokolja, hogy 150 évvel ezelőtt, 1823. január 22-én írta a Himnuszt szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc. Ez év augusztusában pedig halálának 135. évfordulója volt. A reformkor kiemelkedő költője 1838. augusztus 24-én halt meg. Az évfordulók kapcsán több helyütt rendezvénysorozattal emlékezték meg, Szatmárcsekén pedig Kölcsey-szobrot is avattak. Szerb Antal írja Kölcseyről: „Ez a világpolgár európai, aki ia távoli Weimar és Jéna kékvirágos, elérhetetlen álmát vérezte falusi magányában, a legmélyebben, a leg- misztikusabban magyar is volt. A hazaszeretetet ő emelte fel a filozófiai gondolat és a vallási világkép síkjába, ő talált szavakat a magyar idealizmus számára, és mint a 513
