Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - SZEMLE - Szíjártó István: Fodor András útjai
földje mű/észed antológiája, a SOMOGY rovatvezetői eként szervezőmunkát. Újbóli József Attila-díjjal való kitüntetése és egymás után megjelenő kötetei jelzik, hogy irodalompolitikánk irányítói ismerik Fodor András emberi, költői értékeit. Kötetei mindegyikében (Hazafelé 1955, Napraforgó [műford.] 1967, Arcom útjai 1967, A csend szólítása [vál. versek] 1969, Másik végtelen 1970, Szólj költemény [József Attila monográfia] 1971, Kettős rekviem 1973) a meghatározó motívum: a Hazatérés. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” - mondatja egyik hősével Tamási Áron, s akik szívesen bólintunk erre a felismerésre, örömmel látjuk, hogy Fodor bőre alatt érzi a közösség gondjait, is mert komolyan gondolja, hogy élet és költészet elválaszthatatlanok magánéletében is, igyekszik otthon lenni Kaposváron és Fonyódon éppúgy, mint az írószövetség hivatali helyiségeiben. „A nemzedék hangján” című, a könyvhéten megjelent tanulmánykötetében meghatározó élményedről ír. A hazai táj igézete, a Somogyból vitt örökség, a kortárs Európa (elsősorban Auden, Dylan Thomas, Rózewicz, Ivan Lalic költészete) együttesen segítik építkezni Fodor Andrást. A kötet első ciklusában (Kölcsörikenyér) Takáts Gyuláról (Kaposvár), Csorba Győzőről (Pécs), Takács Imréről (Székesfehérvár), Kormos István, Horgas Béla, Ágh István, Somlyó György, Csanádi Imre és János költészetéről, Hernádi Gyula prózájáról vall. A választás önmagában is jellemző, s az első helyen vizsgált Takáts Gyula kiegyensúlyozott, a munkáséletből kikristályosított derűjéhez kötődés nem véletlenül kiemelt gondolata a tanulmánykötetnek. Sokan gondolhatják, hogy a felsorolt költők nem reprezentálják a mai magyar irodáimat. Vitatkozni ezekkel az érzésékkel értelmetlen. Fodor András nem irodalomtörténetet írt, nem rangsort 'készített, hanem azokról vallott, akik az átlagnál közelebb állnak világához. Kölcsönkenyér - jelzi a fejezetcím; s az olvasóban felréved a gyerekkori mondóka: „kölcsönkenyér visszajár”. A vers műhelye ciklus verselemzési modelljeit (Petőfi: A puszta télen, József Attila: Külvárosi éj, Paszternák: Ballada, Zabolockij: ősz, W. H. Auden: Erdők) azért is érdemes az olvasó figyelmébe ajánlani, mert irodalomoktatásunk országos gondja a korszerű műelemzésben váló járatlanság. Puskin, Lermontov, Nyekraszov és Jeszenyin magyarra ültetésének lehetőségeit vizsgáló tanulmányaiban a műfordítás-gondjai is előkerülnek. Meglepő - még a Fodort ismerő irodalombarátok számára is - a „nemzedék hangján” ciklus valamennyi tanulmánya. Meghitt hangulatot idéz az „Utam a zenéhez” tanulmány, mely nemcsak a Bárdos- és Kodály-művöket megszerettető Gelléri Emil karvezető tanár úrnak, de az Eötvös kollégiumi zenebarátoknak, s az egyetemi barát Colin Mason zeneesztéta, Bartók-kutatónak is emléket állít. Zenei szakemberék számára is izgalmas, amit Sztravinszkijról, Schönbergről, Stockhausenről, s a fiatal magyar zeneszerző-nemzedék tehetséges tagjairól: Durkó Zsoltról és Bozay Attiláról állapít meg. A Bartók és Kodály életműhöz kötődés szemlátomást ugyanazt jelenti Fodornak, ami az irodalomban a klasszikus hagyományok vállalása, Németh László, Illyés, Takáts barátsága, a velük való irodalmbszellemi rokonság. Ez inspirálta azt a nyitottságot, mellyel Rosztropovicstól Roger Smálley-ig, Audentől Rózewiczig igyekszik áttekinteni az egyetemes művelődésügy kérdéseit. Fodorról nemcsak az derül ki, hogy kiváló zeneesztéta. Amit Jancsó filmjeiről és Hernádi forgatókönyveiről ír, azért fontos, mert ő a kötőanyagot vizsgálja. Érdekes, ahogy az „Így jöttem” című alkotásból kibontja „kamasz eszméletünk drámáját” - egy (szerencsére elveszettnek nem nevezhető) nemzedék kései eszmélkedését. A tanulmánykötetet az olvasónak egy figyelmeztető gondolatsor társaságában ajánlom: „Angliában az egyetemisták és egyetemet végzettek szűk rendje határozza meg, hogy ki a favorit. S nékik most Dylan Thomas nem kell. Magyar költők nyelvére fordítva a kijelentést, nem vonatkozik ez a mi jövőnkre is? Vagy netán máris a kevés filoiszműveltségű ítész választ közülünk, s csupán a régi beidegződés miatt nem merünk 471
