Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: "Mit akar" a költő - és "mit tehet" a költő?

Fontos és elgondolkodtató dolgokra int bennünket mind ezzel, mind pedig a költő stílusteremtésével kapcsolatosan Apollinaire, a XX. század -egyik legszabadabb, leg- teremtőbb költőegyénisége: „Lenézem azt, amit a köznyelviben stílusnak neveznek... Fegyelem és személyiség, az én esztétikámban e kettő szabja meg a stílus határát - a többi csupán utánzás, de nem a természeté, hanem a régi művészeti alkotások utánzása. (...) Ezért vetem meg a nyelvészek, esztéták és ún. jó ízlésű emberek stílusát, s követelem, hogy szabadítsanak meg bennünket az „ízlés”-től, amely nem fegyelmet ad, hanem modelleket és törvényeket, s értékük és szépségük sohasem biztos. (...) Tolsztoj tudta, hogy az ízlésnek mint olyannak nincs értelme, csak akadály a művészetben. A művészet felette áll az ízlésnek, és a művészetikedvelő emberek háromnegyed része mégis az ízléssel foglalkozik. Nehéz ettől megszabadulni.22

Az emberek (az „átlagos olvasó”) ítéletét - vonzódását vagy elutasítását - a műalkotásokkal kapcsolatosan ma .többnyire két tényező befolyásolja: i. a környezetsugallta „ízlés”, (amely alacsonyabb kulüuráltságú környezet esetében a ponyva s a krimi színvonalán mozog, „igényesebb” környezet esetiében pedig a „klasszikus” és a hagyományosan magas -színvonalú, esetleg a sznob műveltség-igény alapján tájékozódik), - és

2. az egyén -szubjektív beállítottsága (egyesek pl. a bonyolultabb, izgalmasabb, „megfejtésre váró” alkotásokat - mások az egyszerűbbeket, közérthetőeket, az életigazságokat egyértelműen megfogalmazókat szeretik).

Éppen ezért a „sokféleség” szeretetére, - a különböző jellegű: stílusban, nyelvben, megoldásokban eltérő alkotások szeretetére is nevelni kell az embereket.

Halász László Irodalompszichológiai vizsgálatok című könyvében arról számol be (a legkülönbözőbb korosztály- és műveltségbeli rétegek körében végzett tesztvizsgálatai alapján), hogy „a meditativ - intellektuális szabadvers iránti fogékonyság még nem működik jelentősen.” Ugyanis „a szabad vers esetében az olvasó ... a rendezettséget igen csekélynek, viszont az összetettséget -igen nagynak tartja, ami valóban nemtetszést és a klasszikus líra hatásához képest alacsony aktivációs szintet eredményez.”23

Ha pedig ez így van, tanítani -kell az olvasókat, hogy értsék a szabadverseket (pl. több Juhász Ferenc-, Nagy László- stb. műsort kell a televíziónak tudatosan -is közvetítenie: a jó versmondás mindig közelebb visz a vers lényegének megértéséhez). A strukturalista -modern műelemző módszereket is bátran felhasználhatjuk e művek elemzésénél, felfejtvén belső struktúrájukat, a gondolati és asszociációs-egységekre épülő logikai szinteket, s megmagyarázva a képszerkezetdket, a -nyelvi eszközök információ-értékét: mindjárt áttekinthetővé s érthetővé válnak e versek a fogékonyabbak számára, s idővel hozzászoknak -a konzervatívabb ízlésűek is. Végül -is (mint erről már volt szó!) sem Adyt, sem József Attilát nem értette a ko-ra! Elvégre, „...a verskultúra (ill. általában az esztétikai kultúra) fejlődésének iránya összeforr -a pszichofiziológiai struktúra érzékenyebbé válásával” - mint Halász L. írja -, s a művel való „nem túl távoli időközönként történő újra-tialálkozás mélyebbé, -árnyaltabbá, teljesebbé teszi a -műélményt, a tetszésről, eredetiségről, rendezettségről, érdekességről stb. alkotott ítéletek rendszeres változását (...) idézve elő”.24

Tehát: sokkal „életesebb”, hatékonyabb, természetesebb eszközöket kell találnunk a kultúra terjesztésére, ha azt akarjuk, hogy a költészet ne „pusztába kiáltott -szó” legyen, hanem az emberformálás - és így a társadalomalakítás eleven, lelket-tápláló, humá- numot-őrző forrása. Mint ahogy azt a költő akarja. A költő, aki szenved attól, hogy költészete nem válik eleven valósággá a -többiek - a társadalom! - lelkében.

453