Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - TANULMÁNY - Garai Gábor: Költészet és forradalom
GARAIGÁBOR Költészet és forradalom A magyar nemzet nagy költőinek az osztálytársadalmak korában - sajnos szükségszerűen - nem kínálkozott alkalmuk arra, hogy kikísérletezzék: mit tehet a költő, ha - forradalmi eszméi diadalra jutván - az új, progresszív hatalom szövetségesévé válik. Petőfi éppúgy, nem vihette végbe >ezt a kísérletet (habár a -bírálvaegyütthaladás magatartásának jelei föllelhetők az 1848-49-es évek verseiben), mint később Ady vagy József Attila. Magától értetődően öröklődött tehát az utódokra (s nemcsak a költőkre, a költészet „fogyasztóira” is) az a szinte ösztöneinkbe ivódott meggyőződés, hogy haladó magyar költő csakis ellenzéki lehet. Mi legyen azonban a forradalmár, szocialista költő társadalmi megbízatása azután, hogy a munkásosztály kezébe veszi az országban a hatalmat és megszervezi a szocialista rendet? A formális logika - látszólag - azt diktálná, hogy a költőből — ha eszméihez hű marad - ebben az időszakban -szükségszerűen konformista, netán a politika „-illusztrátora” vagy apologétája válik. Láttunk is -jón-óhány példát arra, hogy költők (nálunk főleg a század 50-es éveiben) -sz-ubjektíve jóhiszeműen valahogy -így értelmezték társadalmi -megbízatásukat, s ezzel a közönségnek éppoly kevéssé használtak, mint tulajdon költészetüknek. De vajon szükségszerű-e, hogy az elkötelezett -szocialista költő - megválósult eszméi hatalmi sáncain belül állva - konformista legyen? Meggyőződésem szerint — s a mai magyar líra eredményei is ezt mutatják - egyáltalán nem szükségszerű. De hát akkor lehetséges-e, -hogy a konformizmus -és - nyilvánvalóan! - a retrográd ellenzékiség magatartását egyaránt elutasítva vállalja forradalmi költői küldetését? Hitem és tapasztalatom szerint lehetséges; -sőt az adott körülmények között egyedül így vállalhatja ezt -a - semmiképp -sem könnyű - küldetést. Mert formális - és vulgáris - logikával itt nem megyünk semmire. Mégpedig éppen azért, mert napjainkban a szocializmus sem a világban, sem a mi országunkban nem befejezett, -statikus társadalmi képződmény. (Meglehet, hogy soha nem is válhat -azzá.) Ekképp ,a költő -lehetőségei a cselekvő, forradalmi részvételre - ha szocialista országban él - dbjektíve nem csökkennek, hanem megnövekednek. Mi-ér-t merem állítani, hogy lehetőségeink — sőt kötelezettségeink — -megnövekedtek? Először is, mert a költő - ha -saját országában végbement is a döntő társadalmi fordulat, -s rend és viszonylagos jólét uralkodik - nem feledheti, hogy ebben a mai „világbékében” Ázsiában még bombák hullanak, Angola bányáiból rabszolgamunkával termelik ki a föld kincsét, Chilében ellenforradalmi cselszövők szervezkednek; nem feledheti, hogy évente kisgyermekek milliói halnak -éhen, és életveszély fenyegeti az erdők fáit, az óceánok vizét. Igaz, a költő -bombák és maffiák, -mérgeik és járványok ellen csak gyönge szavát emelheti föl; de hát régen -megtagadta volna hivatását, ha - megannyi kudarc és csalódás után is - nem hinne abban, hogy: segít a szó! Másodszor: a költő tulajdon hazájában megszilárdultak ugyan a -szocialista -gazdaság alapjai mind az iparban, mii-nd a mezőgazdaságban, de a kultúra -s - hadd -mondjam * * Ez a cikk eredetileg az „Europe” című fcaacia folyóiratnak a Petőfi évfordulóm kiadott külöinszámában látott napvilágot. 'Etilhangzott a szombathelyi Anya-nyte-lvi fco-nfer-en-cián. Magyarul most jelenik .meg először. 443
