Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Elnökök és vezetési stílusok

törőcsapat. Ha a tanács igényli, hogy ia téesz „segítsen be” az üdülőhely ellátásába. Ha a „dilinyós” Mári néninek fa kellene télire, mert megveszi az listen hidege. K. Gézát a felesége válással fenyegette: „Szétfolyik a kezed között a közös vagyon! Leültetnek, meglátod!” De: száz forintot fizet egy munkanapra! A közös vagyon értékét csillagászati számmal lehetne lejegyezni. Nem parancsoló típus. Kér? így sem igaz. Sopánkodva kényszeríti ki az emberekből a munka végrehajtását. „János bátyám, hát mit szól? Ezek a csibészek másodszor törtek be a pincébe. Az embernek a haja áll az égnek, ha arra gondol, hogy kifolyathatták volna az összes bort!” Átlátnak rajta. Az éjjeliőr talán éppen ezért motyogja kínban: „Majd kétszer nézek el arra ezentúl, elnök elvtárs!” Charme-ja nincs. Csák nyúlós, ragadós szövegei vannak. Tárgyalófelei olykor a pokolba kívánják, mégis visszatérnek hozzá. Számítani lehet rá. A lesipuskás vadász, a legónyegyleti filozófiával is bíró szemforgató, és az iszapbirkózó keveréke. Nagy füsttel ég, mint a fa. Ég!

Javaslom, ossza szót a feladatokat. Rámméz, mint aki először vesz észre, és ezt mondja: „Túró kell nekem, nem dublőr! Magam is tudom, hogyan kell a nyákatnat törni!”

G. Sándor

„Amortizálódott” elnök.

Napi keserűségét nem kanállal, de lapáttal szedte. Nekrológ ez a néhány isor? Kései rekviem? Talán. Nem érte. Értük inkább. A „muszájcsinálta” elnökökért. A „lemaradt egy brosúrával!” - tömör cinizmusával jellemzettekért.

Tíz évig élt sodrásban. Hol úszott vele, hol lecövakelt. Ahogy a „józan, paraszti esze” diktálta. A „muszáj” választotta, a „sajnálom” hagyta meg elnöki posztján. A „józan paraszti ész” az utolsó években már nem elég az elnöki poszthoz. A tagság fele a tíz év alatt nyugdíjassá, járadékossá öregedett. A munkaerőt korszerű eszközökkel kellett volna pótolni. Ehhez viszont pénzre lett volna szükség . . .

„Az aranyakarat hiába” — mondta G. Sándorról a falu egyiík pedagógusa. — „Aki nem tudja felülnézettben látni a labirintust, az dobja be a törülközőt!” G. Sándor már hosszú ideje „nem tudta felülnézetben látni a labirintust”. Vezetése óvatossá szelídült.

„Ha annak idején bele mer vágni az építkezésbe, mint a Z.-iek, nyert ügyünk van!” - így a főkönyvelő.

A fizetésképtelenség árnyékában nem vállalt kockázatot. A Z.-iéknek idővel elengedték a maradék - tékintélyes - hiteltartozást. Ügy mondják: G. Sándor dühében két napig mulatott a „pincevárosban”. A szövetkezet állatállománya ma is nyolc helyre szortírozódik. Amikor G. Sándor bátorságot vett az építkezésre, már versenyeztették a szövetkezeteket a hitelért. S ebben a téesz nem volt ellenfél a visszafizetést rövid időre vállaló gazdaságoiknák.

Vajon mi lett volna Túri Daniból, ha elnöknek választják? Fogas kérdés. G. Sándor egykori mintagazdai bátorságát kialákuló gátlásók roggyantották. A gátlások táplálója az ismeretek regenerálódásának, s az új ismeretek szerzésének hiánya volt. Félt a „felsőbbségtől”. Félt a tagságtól. A szakemberektől. Az utóbbiakat elmarta maga mellől. Senki sem ült le vele, hogy beszéljenek erről.

Az egyesítés a szomszéd falu tóeszével nem sikerült. G. Sándor a környező szövetkezetektől hintákat ként, felültette rájuk a tagságot, így hajtották át a szomszédos faluba. Az elképzelések szerint a téeszdtázpont ott lett volna. Virtusból hintóztatta volna meg az embereit? Inkább, hogy megmutassa: az előzetes elképzeléseik illúzió- értékűek. S arra is figyelmeztetni akarta a „felsőbbséget”, hogy a készülő „házasságban” a férj az ő szövetkezete. Nem is lett a közös útra lépésből semmi. Sunyi protes- tálás volt. A gátlásosokra jellemző, félbátorság. „Fafejű!” - mondta róla valaki a já431