Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tornyai Farkas: Jogtalanul?
volt annak. És hogy ez adta el, és nem amaz, .akinek az ilyen árukat terjeszteni kéne, az már édesmindegy a népnek. És most mindenki rajta akarja kapni őket valami csúfságon. Mondták volna idejében, ne csináld, mert megjárod! Ha megteszik, aligha vág neki. Most meg egyre a piszkot keresik a körme alatt. No de megjött a levélre a fiam a családjával, s indult azonnal, hogy intézkedik. Nem lehet az, Édesanyám, hogy magától ilyet kérjenek. Nem gazdagszik maga sem jogosan, sem jogtalanul. Majd én elmondom, mi a helyzet. (Mindig túlzottan hitt az igazságban.) El is beszélte szépen az ÁFÉSZ-nél, utána meg a tanácson, hogyan gondoltuk, miért csináltuk, mit vártunk tőle, de hasztalan. A legtöbb, amit elért, megmondták, hová kellene kérvényeket írni. hogy esetleg méltányosságból, mert ugye, törvényes joga nincs rá a néninek ... És akkor, ha talán hozzájárulnának .. . megtörténhet ... előfordulhat. . . persze még egyéb utánjárás is adódna ... de ha végül mégis . . . Szóval eljött innen is, onnan is üres kézzel. Szépen beszélték vele, de más semmi. Megyek utána, ahogy mindezt elmeséli, a kamrába, hát nem a kismacskáknál találom?! Ráhajlik a ládára, és hiába szólítom, nem akar onnan elmozdulni. Ne edd magadat édes fiam. Nem éri meg. Valamitől ékkor nagyon elgondolkozott a fiam. Azt mondta, egyetlen embert, a városi párttítkárt szívesen kihívná, hogy megnézze, ki is az az öreg néni, mekkora is az a birtok, hány rőf az a vagyon. Megmutatná neki azokat a nagyon megkopott szerszámokat is: a kaszát, a marokszedő kukát, a gyomláló kiskapákat, a palántafúrókat, a csákányt, a kendertörőt, a szalmaikötél-osavarót, a cselédkönyvet és a beszolgáltatási könyvecskét: ő ezekből biztosan megértené, mivel telt el az a 75 év, mert annyit élt az uram, meg az a 80, ami énmögöttem maradt. Nem lett belőle semmi. Addig könyörögtem, amíg lemondott a tervéről. Ne hívd ki édes fiam ebbe a szerény hajlékba; meg se tudnám kínálni semmivel azt a nagy embert. A hazaindulásuk előtti estén megkérdezte még utoljára a fiam, írjon-e néhány sort az ÁFÉSZ elnökének. Valami olyat, hogy az ügy, amiben fáradoztunk, igaz ügy. Bizonyos, hogy dűlőre lehetne vinni, de kevés hozzá az időnk. Ezért, ha úgy gondolja az ÁFÉSZ, hogy csakugyan szüksége van arra a pénzre, ha el nem engedheti, akkor legalább annyit legyen olyan kedves megtenni, hogy a jogtalan gazdagodástól megváltó összeget 10 részletben fizethessem be, aki alapító tagjuk vagyok. írhatod éppen, de sokat ne remélj tőle. Írjad na, ártani nem árthat. Régebben tovább kint álltam az utcán. Háromszor integetnek a dombtetőig. Az első integetéskor még tisztán látom az arcukat. Amikor másodszor megállnák, a ruhájuk színét még felismerem. Az utolsó integetéskor már csak az alakjukról ismerem fel őket. A fiú a legmagasabb, ő csak néhányszor legyez a kezével. Az asszonyunokámat már nem tudom .megkülönböztetni a menyemtől. A fiam alakja a legerősebb. Tartja mozdulatlanul a kezét sokáig, fordul hirtelen, eltűnik a domb mögött. Háromszor integetnek. Azt akarják ezzel tudtomra adni, hogy semmi nem változik: örökké élünk, búcsúzunk, s újra találkozunk. Ezt -akarja erősíteni a három lengetés. Mintha nem tudnám, hogy minden nyáron előbb kezdik el néhány méterrel. Harmadáig sem látok már el, mint szegény uram temetésekor, de az ő harmadik integetésüket még mindig olyan jól kiveszem, mint öt év előtt. Ügy intézik, hogy belül essen a látóhatáromon. Azt a dombot nem lehet közelebb hozni. Értem én. Semmi nem változott. . . holnap is találkozunk . . . Most aztán várhatom, hogy -mii lesz. A pénzz-el már nem törődnék. Mindegy. Ki kell fizetni vagy nem, mindenhogyan gyanúba keveredtem. Először, amióta élek. Pedig annyira tisztának látszott az egész. 428
