Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - Kende Sándor: Halálos dilemma (elbeszélés)
- Az a?!!!... A férfi úgy érzi, magyarázattal tartozik:- Mariska nem tudja a doktor úrnak megbocsátani, hogy akkor . . .-- Éééén nem tudóim?!!! - csap ki az asszony a kezéből és a kosarából mindent az asztalra, majd kiront a konyhába, ott is csapkod, aztán amikor visszafordul a szobába, még mindig vörös az arca a felháborodástól. - Éééén nem bocsátom meg neki?! Kérdezzen meg a házban akárkit! Azt mondom, akárkit! . . . Milyen ember az, aki ilyesmit elfelejt!- Pedig azelőtt tisztelték itt.. . próbálja csöndesebbre fogni az ura. - Amany- nyire ezen a fertályon tisztelni érdemes valakit. Tisztelték vagy szerették, meglehet, nem tudom én azt pontosan. Említettem, hogy csak öt éve vettük át a házat. . .- Tisztelték! Na, hát én mindig mondtam, hogy ez nem tisztesség! - ül le Mariska szélesen, majd máris újra föláll. - Nem vezethet jóra!- Kinek ártott vele? - fényesíti .maga előtt a linóleumot ez az alighanem asztmás ember. - Megjött, amikor megjött, s azzal már be is zárkózott odafönt, zenélt, amíg rá nem dörömböltek; jó, hát igya meg a magáét, legalább csöndben van. Megvolt, így volt, azóta mindenesetre így, amióta én vagyok itt. Nem hántották, kérem, tehát valószínűleg tisztelték. A szomszédja is elköltözött, ahová azelőtt beült sakkozni. Mariska összefcotor most az asztalról mindent, amit imént odadöntött. Nem kiabál:- Csak egyszer kellett volna segítenie! A férje nem szól közbe.- Egyetlenegyszer!- Hát istenem, szegény Károlyiné... - hallatszik kicsivel később az asztmás mormogása. - Igen; szegény nem volt fiatal. . .- Ha egy perccel előbb kapja .azt a nyomorult injekciót! .. . Telefonáltunk mi a mentőkért, de futottunk föl hozzá is, nekem jutott az eszembe, én dörömböltem be, hogy jöjjön azonnal, mert mire a .mentő kiér, ennek az asszonynak addigra vége; jöjjön már! ... Az meg ott ült a szobája közepén, fel volt öltözve rendesen, és mégse mozdult! Magyaráztam neki, kiabáltam, hogy annak ott mindjárt vége! Meg is ráztam a vállát; erre épp csak előrenyújtotta a kezét, az ujijai reszkettek, az egész karja reszketett.- Mutatta .neked, M.ariska, hogy reszketnek az ujj,ai; tiszta valóság, hogy ezt mutatta ...- Mert dögre itta magát megint! Vagy mitől volt így! . . . De én magammal rángattam; hogy tetszik azt képzelni, hogy ne jöjjön át velem?!... Megfogta annak a vergődő szerencsétlennek a fejét, a csuklóját is, az igaz, de aztán .megint cs.ak állt előtte. Injekciós tű is volt nála: a kezébe adtam. Én! Az istenit a világnak, azt is -én adtam a kezébe! Tartotta az átkozott tűt, nem tette le, .tartotta maga előtt, és nézte. Nem tudom, miért kell azt annyit nézni; nem volt hajlandó ibeleszúrni, csak nézte a saját kezét. - Nem vagyok iméltó ... - ezt mondta. - Doktor úr! - kiáltottam rá, de ő elfordult.- Vívódott... - .nyögi most amaz, kinek tiszte, hogy vigyázzon a házra. S hosszú gondolkodás előzi meg a folytatást:- Vívódott, kérem, valóságosan -ez az: vívódott. Vagy hogy szokták az ilyesmit mondani; bizonyára jobban tetszenek érteni hozzá.- Nem értek hozzá jobban.- Akkor meg mindegy.- Ha meg tudta volna tenni ... - ezzel a sóhajtással tartozom. - Ha mégis. Azt az egyetlen .mozdulatot. . . Megmenthette volna >az életét. . . 401
