Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Börtön - 1973
egy gombot, aztán egy másikat. Valahol távol ajtó csapódik. Kattan az elektromos zár. Barátom megjelenik a rácsos ajtó keretében. Mosolyogva üdvözöl, int, hogy menjek. Az első lépés után megnyílik az ajtó. Belül vagyok. Fehérre meszelt folyosón indulunk el barátommal, aki nevelőtiszt a börtönben. Újabb rácsos ajtó, majd a lépcsőház. A második emeletre megyünk, ott van a nevelők szobája.- Jártál már itt?-kérdezi barátom.- Nem, soha.- Érezd magad otthon - mondja mosolyogva, s nevethetnékem támad.- Kösz, nem kérek belőle — mondom, és belépek a nevelői szobába. Az első ajtó idebent, amely semmiben nem különbözik a megszokott ajtóktól. Kissé megkönnyebbülve lépem át a küszöböt. A nevelői szoba minden merevséget nélkülöz. Három-négy íróasztal van benne. A szemben lévő falnál hatalmas könyvszekrény. Lexikonok, tanulmánykötetek sorakoznak benne. Barátom kényelembe helyezi magát, s átnyújt egy levelet.- Olvasd, - mondja. Néha nekünk is írnak. Géppel sűrűn teleírt másfél oldal. így kezdődik: „Engedje meg, hogy köszönetét mondjak mindazért, amit értem tett kilenc hónapos együttlétünk alatt. Köszönöm, hogy ott és olyan körülmények között is embernek tartott, ellátott tanácsokkal, munkát és célt adott az életemnek. Arra kérem, ne vegye üres frázisoknak e sorokat. Csak most érzem igazán, hogy annyi hányódás és kitérő után helyes útra terelődött az életem. . Fölpillantok a levélből, barátom arcát látom. Ö az enyémet figyeli: érzem-e eléggé, fel tudom-e fogni annak a levélnek a lényegét. Börtönviselt írta. Csak néhány hete szabadult, s ment vissza Gy-be, hogy új életet kezdjen. Beszámol, mii minden történt vele azóta, hogy „kilépett azon a kapun.” Kilenc hónap kellett ahhoz - írja -, hogy megszabaduljon attól, aki már annyi rosszat tett az életében. Itt „a rideg és szigorú elzártságban” tanulta meg gyűlölni és elfelejteni azt az asszonyt, akinek köszönheti, hogy ide került. Kiszabadulása után mégis elment S-be, ahhoz az asszonyhoz. Nem tudja mi kényszerítette. Talán a kíváncsiság? Vagy csakugyan arról akart meggyőződni, hogy ez az asszony nem változott meg, s hogy semmi közük nem lehet már egymáshoz? „A kilenc hónap alatt még mélyebbre süllyedt, most kapaszkodna belém. ígért és adott mindent, amit egy lasszony adhat. Megbocsátottam neki, de másnap élőiről kezdte. Az események megviseltek, kórházba kerültem, de most már szerencsésen túl vagyok mindenen. Itt Gy-ben szüleim és testvéreim körében újra magamra találtam. Visszajöttem abba a városba, ahol ismernek és becsülnek. Számomra is kedvező munkával bízták meg. Szeretem a munkát, emberek között vagyok, úgy érzem, a társadalom visz- szafogadott. Mindezt Önnek köszönhetem, hadnagy úr...”- Mondd csak, gyakori, hogy írnak a szabadultak?- Ritkán, de előfordul. A börtönszabályok nem tiltják.- Találkoztok is?- Előfordul. Többségük békességgel távozik innét, megértéssel.- Azt akarod mondani, hogy nem haragszanak őrzőikre?- Azt. De itt nem kizárólag az őrzésükről van szó. A nevelőtisztek feladata egyébként sem iaz őrzés. Mi az életbe szeretnénk visszasegíteni őket. Arra neveljük az elítélteket, hogy visszaszerezzék, vissza tudják szerezni becsületüket.- Mi a tapasztalat?- íme, a levél — mosolyog, majd hozzáteszi: - és ez nem az egyedüli bizonyíték. Ha majd beszélgetsz velük, sok mindent megértesz.- Kiket őriztek itt?- Úgy érted, hogy milyen bűncselekmények miatt kerültek ide?
