Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Pesti János: Memento (elbeszélés)

el nem nyomja az álom. Az új beteg az orvosságtól a vízig mindent meg akar felezni a nővérrel, közben állandóan a gyerekekről érdeklődik.- Az ajtó be van zárva? - kérdezi hirtelen, és le akar szállni.- Még a tyúkól is! - szól a nővér, aki egy pillanatra veszít a türelméből.- A gyerekek? - vallatja megint a marna, mire a nővér valamennyiről mond va­lamit.- Hanem az öcsi beteg - teszi hozzá, - alighanem megfázott. Erre az öregasszony az öcsire koncentrál, és a nővér gondjaira bízza.- A takarót jól húzza rá, kedvesem. Aztán jöjjön vissza, feküdjék mellém! - erőlködik beljebb az ágyon, és rendezi, simogatja a dunyhát, szája hangtalanul mo­zog. A szobában egyetlen nesz Péter anyjának szaggatott, fújtató lélegzése. Szól hozzá néha, végigsimít a homlokán, teával próbálja itatni, alig sikerül. Kígyóinak a villanyok, újra az órájára néz, éppen indulna, hogy maga hív orvost, amikor kettő is belép az ajtón. Az egyiket jól ismeri - ő készítette anyj-a beutalóját -, fél állásban az intézet orvosa, a másikkal egy Kresz^tanfolyamot ült végig.- Szervusz! - köszön az első, és kezet fognak. - Nem is gondoltam, hogy édes­anyádról van szó. Éppen Bóláéknál vendégeskedtünk - látom, találkoztatok már -, ott akadt ránk a lány, és Béla hozott be kocsin. Kézmosás, félfüllel az idős nővér rövid tájékoztatóját hallgatják, közben leveszik a takarót Péter anyjáról. Egyik a karját emelgeti, zseblámpát kér, a pupillákba vilá­gít, másik <a kissé puffadt hasat nyomkodja. Péter keveset szól, össze-vissza toporog, mindig beleütközik valakibe. Emi néni fölriad a neszre, nem hallgat el, míg egyik orvos nem Ígér neki egy botot. Újra Péter anyjának a pulzusát keresik, a szívét hall­gatják, hosszas tanácskozás után kétféle injekció mellett döntenek. A sárgás arc el­eltorzul, ha a testét mozdítják. Most hallja, hogy az intézet orvosa vele volt a kór­házban is, de a röntgen ellenére törésre gyanakszik. A másik tüdőgyulladást sejt, mo­noton hangon mondja, hogy az végzetes lehet.- Hetvennégy esztendő, nagyfokú agyérelmeszesedés . . . Tudod, ilyenkor előbb- utóbb közbejön valami, és iákkor a beteg menthetetlen.- Egész éjjel a kövön fekhetett! - néz rájuik Péter, és legszívesebben ordítozna. Az orvosok hallgatnák, egyik a zárójelentésbe pillant, a nővérnek odakinn akad sür­gős dolga. Péter föl-alá jár, a vad szívveréstől szinte fuldok’lik. „őrület! Őrület!” - mormolja magában, és hatalmába keríti a visszafojtott indulat, de erejéből az önvád­nál, a keserű tehetetlenségnél, az egész világ hibázta fásánál nem futja többre. Er­nyedt, suta megadással egy (székre ül, higgadtabban próbál gondolkodni, szemét kép­telen elvenni anyja (meztelen testéről. Fehér, sima bőr, meglepően feszes combok, el­szégyellt imagát. Igen, a kívülállónak - legyen akár orvos - ennyi. Ha ő is csalk ezt látná, évtizedeket tévedhetne a korában. De más a kor és más az ember. Ö az anyjának több volt az életnél is. Minden, amihez a szó kevés, csak érezni lehet, sajnos, nem akármikor. És nevetséges törlesztésül annyit sem kapott, hogy néhány percnyi tiszta elmével őneki mondhasson még valamit. „Jó volna hinni, hogy - elborult aggyal - most velem van, és érzi, amit gondolok!” - ül az ágyára, és te­nyere közé fogja az arcát. Fej, törzs, végtagok - méri végig. És a hasa. Az eszten­dőkre csupán a mellek ernyedt izmai árulkodnak, mert a csípő formás, ki hitte volna, milyen medencét rejtettek ol >az otrombán szabott 'ruhák, a pállott, savanyú takaró. „Ebben hordott kilenc hóna.pig!” - néz újra a hasára, majd kimerültén behunyja a szemét. Nem tudja, mikor mentők ki az orvosok, a nővér hangjától rebben föl:- Fia megéri a reggelt, számíthatunk a felépülésére. 16

Next

/
Thumbnails
Contents