Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Pesti János: Memento (elbeszélés)
el nem nyomja az álom. Az új beteg az orvosságtól a vízig mindent meg akar felezni a nővérrel, közben állandóan a gyerekekről érdeklődik.- Az ajtó be van zárva? - kérdezi hirtelen, és le akar szállni.- Még a tyúkól is! - szól a nővér, aki egy pillanatra veszít a türelméből.- A gyerekek? - vallatja megint a marna, mire a nővér valamennyiről mond valamit.- Hanem az öcsi beteg - teszi hozzá, - alighanem megfázott. Erre az öregasszony az öcsire koncentrál, és a nővér gondjaira bízza.- A takarót jól húzza rá, kedvesem. Aztán jöjjön vissza, feküdjék mellém! - erőlködik beljebb az ágyon, és rendezi, simogatja a dunyhát, szája hangtalanul mozog. A szobában egyetlen nesz Péter anyjának szaggatott, fújtató lélegzése. Szól hozzá néha, végigsimít a homlokán, teával próbálja itatni, alig sikerül. Kígyóinak a villanyok, újra az órájára néz, éppen indulna, hogy maga hív orvost, amikor kettő is belép az ajtón. Az egyiket jól ismeri - ő készítette anyj-a beutalóját -, fél állásban az intézet orvosa, a másikkal egy Kresz^tanfolyamot ült végig.- Szervusz! - köszön az első, és kezet fognak. - Nem is gondoltam, hogy édesanyádról van szó. Éppen Bóláéknál vendégeskedtünk - látom, találkoztatok már -, ott akadt ránk a lány, és Béla hozott be kocsin. Kézmosás, félfüllel az idős nővér rövid tájékoztatóját hallgatják, közben leveszik a takarót Péter anyjáról. Egyik a karját emelgeti, zseblámpát kér, a pupillákba világít, másik <a kissé puffadt hasat nyomkodja. Péter keveset szól, össze-vissza toporog, mindig beleütközik valakibe. Emi néni fölriad a neszre, nem hallgat el, míg egyik orvos nem Ígér neki egy botot. Újra Péter anyjának a pulzusát keresik, a szívét hallgatják, hosszas tanácskozás után kétféle injekció mellett döntenek. A sárgás arc eleltorzul, ha a testét mozdítják. Most hallja, hogy az intézet orvosa vele volt a kórházban is, de a röntgen ellenére törésre gyanakszik. A másik tüdőgyulladást sejt, monoton hangon mondja, hogy az végzetes lehet.- Hetvennégy esztendő, nagyfokú agyérelmeszesedés . . . Tudod, ilyenkor előbb- utóbb közbejön valami, és iákkor a beteg menthetetlen.- Egész éjjel a kövön fekhetett! - néz rájuik Péter, és legszívesebben ordítozna. Az orvosok hallgatnák, egyik a zárójelentésbe pillant, a nővérnek odakinn akad sürgős dolga. Péter föl-alá jár, a vad szívveréstől szinte fuldok’lik. „őrület! Őrület!” - mormolja magában, és hatalmába keríti a visszafojtott indulat, de erejéből az önvádnál, a keserű tehetetlenségnél, az egész világ hibázta fásánál nem futja többre. Ernyedt, suta megadással egy (székre ül, higgadtabban próbál gondolkodni, szemét képtelen elvenni anyja (meztelen testéről. Fehér, sima bőr, meglepően feszes combok, elszégyellt imagát. Igen, a kívülállónak - legyen akár orvos - ennyi. Ha ő is csalk ezt látná, évtizedeket tévedhetne a korában. De más a kor és más az ember. Ö az anyjának több volt az életnél is. Minden, amihez a szó kevés, csak érezni lehet, sajnos, nem akármikor. És nevetséges törlesztésül annyit sem kapott, hogy néhány percnyi tiszta elmével őneki mondhasson még valamit. „Jó volna hinni, hogy - elborult aggyal - most velem van, és érzi, amit gondolok!” - ül az ágyára, és tenyere közé fogja az arcát. Fej, törzs, végtagok - méri végig. És a hasa. Az esztendőkre csupán a mellek ernyedt izmai árulkodnak, mert a csípő formás, ki hitte volna, milyen medencét rejtettek ol >az otrombán szabott 'ruhák, a pállott, savanyú takaró. „Ebben hordott kilenc hóna.pig!” - néz újra a hasára, majd kimerültén behunyja a szemét. Nem tudja, mikor mentők ki az orvosok, a nővér hangjától rebben föl:- Fia megéri a reggelt, számíthatunk a felépülésére. 16
