Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Varga János: Találkozások (változatok egy témára)
VARGA JANOS Találkozások- változatok egy témára A lány kevéssel később, a megállóban utolérte. Az emberek lesték a buszt: türelmetlenül toporogtak körülöttük. Egymás mellé kerültek, testközelbe. Halvány, még erőtlen sugarakat érez: a lány karcsú, izmos testének kisugárzásait. Közelednek a megállóhoz. A lány az ajtóhoz lép, jelez, leszállni készül. Kicsit visszamosolyog a fiúra. Leszáll. A másik ott áll a még nyitott ajtó közelében. A döntés feszült, a történés megfordíthatatlan, vissza nem vonható pillanatai. A lány nyomban sarkonfordul odalent, s mintha tettre serkentené: visszamosolyog a fiúra, most már egészen nyíltan támosolyog . . . Csak most, amikor az autóbusz már továbbment vele, kezd el töprengeni, mit is veszthetett, hogy valami kimaradt ezzel az életéből. Tán csak egy elröppenő éjszakával lett szegényebb így, de lehet, hogy egy minden eddiginél szebb szerelemmel; ostoba volt, észrevehette volna a szerelem ígéretét, az ígéret egyértelmű, leplezetlen villanását a furcsán tört-fényű, zöldesszürke szemekben. Igen; le kellett volna szállnia, s legalább a telefonszámát elkérni (valami halaszthatatlan, ügyes-bajos dolgára hivatkozva), randevúra megy, már el is késett, de mit számít most ez a randevú; ügyetlen volt, gyáva, kellő fogékonyság híján megfutott a felkínált lehetőség elől, nem vállalta a kockázatot ... Este rosszkedvű volt és hallgatag, közömbös a másik, és közömbös az együtt töltött órák minden apróbbmagyobb eseménye iránt. Csak erősítette ,a lány és a maga kétségeit. Másnap reggel tiszta fejjel ébredt. Áttekinthető, szigorú, élénk vonalakkal rajzolt világot látott. Első gondolata az volt, hogy ezt be kell fejeznie, s valami újat kezdeni. Mindegy, milyet, bármilyent: valami mást. * * * Az érzelmek, a hasonló belső világ egymásra-találásai, a fejünkből kiáramló, titokzatos, még felfedezetlen részecskéké, amelyekkel jelzéseket adhatunk, anélkül, hogy tudnánk, hog)ran. * * * Jólöltözött, ötvenes férfi száll fel az autóbuszra; fekete Itélikabát, fekete sál, elegáns, bizalomkeltően jó anyagból készült kalap, nemes tartás, biztos mozdulatok. (S csak pillanatnyi, átfutó kétség támad bennem: mintha az élet, a valóság nem minden vonatkozásában lenne ilyen otthonos...) Ápolt, barna bőrű arc; egy rezzenés se; minden nyugodt; a vékony száj, a szem és száj körüli izmok, s különösen a benyomás lényegét adó, a látványt megkoronázó, tiszta, olaj barna szem. Leül, háttal az ablaknak, nem méz semerre, nem ragadja meg figyelmét semmi; gondolkozom, mi lehet ez az ember, ezzel a földöntúli nyugalommal, ezzel a csorbítatlan befelé-nézéssel (nem messze tőle, a peronon, két-három csinos, fiatal nő; „a legjobbak” közül valók; észre sem veszi őket, mintha ott se lennének), befelé néz, önmagába, látszik, hogy ott találja meg, ami számára mindig minden körülmények között a legtöbbet adja ... 236
