Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - SZEMLE - Székely Ákos: Pilinszky János: Szálkák

színű lobogóm!” (Három-színű lobogó). Igaz, erre egyetlen szava van csak a költőnek, a kötetben azonban (gyönyörű szó, gyönyörű arc, gyönyörű egész) újra és újra visszatér:

„Elsüppedek a hóesésben, ellűnletn, eltűnők a fiatal intézeti lányok, ligetek, fák, első játszótársaim,

a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek áhítatos szemléletében.”

(Mon-strancia)

Ahogy ez a vers is mutatja, nem változott meg a Pilinszky-versek egyik legfontosabb strukturális jellemzője: hogy bennük valamiféle eltűnési, m-egsemm-isülés-i folyamat játszódik le. A Szálkák versei azonban már nem az „évmilliók halott hamujában” (vagy az Apokrifban: „Akkorra én már mint a kő vágyók; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtményeik arca.”), hanem egy élő, éltető közegben futnak be hasonló, minőségileg -mégis más pályát: az áhítatban, .szépségben, a szeretőiben, a hitben, egyfajta -megbékélés közegében, s éppen ezért a folyamat nem lehet teljes, mindig marad valami élő a versben, még a legegyértelműbb helyzetben is; nem véletlen, hogy létige a vers utolsó szava, hangsúlyozott helyzetben, az Ez lesz című háromsorosban:

„Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, mindennél egyszerűbb csend, ez lesz ”

A -kötet élére helyezett, -már említett Amiként kezdtem fegyencénak szód m hallgatása, csendje, a „mindennél egyszerűbb osend” végigvonul az egész -kötet anyagán, szintén más minőségben; általában Pilinszky jellegzetes költői eszközei: az egyszerűség, dísztó- lenség, monotónia, csendből építkezés -megmaradnak, de új jelentés hordozóivá válnak (a költő vallomása: „Az idő monotóniája - az év-szakok és a csillagképek, a nappalok és az éjszakák örökös körforgásával - egyszerre ébresztheti bennünk egy pokoli taposómalom és egy távoli boldog öröklét földi -élményét. A két véglet kifejezési formája ezek szerint egy és ugyanaz.. .”), sőt, eszközei, úgy tűnik, ebben a jelentésben találják meg igazi helyűket, ahogy- a -szegénységben a koldus a maga gazdagságát;

„Lemondok, hát, leköszönök a trónról, odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.

Újra semmim sincs, édesanyám”

(Kezed, kezem)

Uj motívumként jelenik meg a kötetben a hó, a havazás motívuma, amely a maga komplexitásában alkalmassá válhatott egy összetettebb, szintetizált -mondanivaló kifejezésére. A hó, amely őriz valamit az éjszakából, a hidegből, a sivatagból, ugyanakkor „szerenádnál szűzibb” szépsége egyfajta tisztaságélmény forrása, gyengédségében megőrző erő rejtőzik, „hallgatása” a teljesség üzenete:

74