Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: A megidézett és a megidéző (Fodor András: Berzsenyi Dánielhez)

előbb már említettünk, ki kell egészítenünk a szereplők további két körével: egyrészt a költő nemzedéktársaival, generációjának tagjaival, akik nevében szól, akiket a többes számmal a vers világába von („sorsunk”, „szájunk”, „sebünk”), másrészt az emberekkel, akik a niklai ünnepségen jelen vannak, akikkel a költő együtt ünnepel, A költemény hosszmetszetét a versbeli gondolatok egymásutánisága, a kompozíció világos tagolása, az egyes részek egymáshoz és a vers egészéhez való viszonya adja.

A vers egy sor tagadással kezdődik. A költő önkritikusan vallja meg, hogy eddig miért nem találkozott Berzsenyi emlékével. Gyerekkorát ugyanazon a tájon töltötte Somogybán, ahol hajdan Berzsenyi élt, de „nem jöttem el hozzád soha. . .”, „nem tudtam, hogy naponta arra járok, - hol kocsidat gorombán összetörte - az öreglaki híd”. A két tagadással szembeállítja mostani fölfedezését, amit érzékletes, pozitív tartalmú ige nyomatékost: „egyszeresük újra megleli...” A vers e helye mondja el a legfontosabbat Berzsenyiről: „formába tudta - gyűrni a mulandót”. Névmásak, személyes és vonatkozó névmások vezetik be a költemény tárgyára utaló közléseket: „őt, aki. . .”, „ki. . „Költő, te, kit...”

A vers további részében Berzsenyi sorsáról beszél a költő. Ezt is egymással szembeállított gondolatokkal mondja el. Berzsenyi sorsa egyrészt „az ártó feledés”, a „sivár legyintés, félremagyarázás”, koccintva már nem - ejtik ki neved”. Másrészt Berzsenyiben továbbél az érték, szavának súlya ma is „mérce, őrző nehezék”, példája „tükör”, melybe az utód belepillanthat, neve „védjegy”, s a feledés „csak igazabbá tesz”, a félremagyarázás „erővé lesz”. Mert ha akadnak is olyanok, akik nevét elfeledték, Berzsenyi ma minden korábbi kornál elevenebb hagyomány. „De van itt ember . . ”, aki vállalja emlékét, s „eleven a magma, - ott izzik mégis - lépteink alatt.. .” Továbbá: „Parasztok jönnek. Ünnepük ...”

Az utolsó sorokban megfogalmazott gondolat a vers legelgondolkoztatóbb üzenete. A megszokott ünnepi köszöntők sablonos megoldása azt mondatná: a költő továbbél az utódokban, Berzsenyit nem felejtik el, amíg lesznek magyarok . . . Fodor András nem éri be a közhellyel. Színére fordítja az elkoptatott igazságot, s a szokatlan megfogalmazással a közhely-bölcsességnél sokkalta mélyebb tartalmakra figyelmeztet. Nem a sablont mondja (Berzsenyi addig él, amíg a magyarok), hanem a Kölcsey, Vörösmarty és Illyés magyarság-féltésével egyberímelő gondolatot fogalmazza meg: a magyarok élnek addig, amíg él bennük Berzsenyi szava:

S a temetőben fölzendül a hangod, keményen, tisztán zeng a magyarokhoz, kik addig élnek, míg a te szavad.

A versnek errs a mélyebb tartalmára, a befejezés hangsúlyosságára egy látszólag elhanyagolható, apró nyelvi jel, egy helyesírási probléma is fölhívja a figyelmet. Ha a költő szavait nem olvassuk, hanem csak hallgatjuk, nem érzékeljük a problémát. A szöveg nyomtatott, tipográfiai képe hívja föl rá a figyelmet. Ezt a sort: „keményen, tisztán zeng a magyarokhoz”, fölfoghatom úgy is, hogy a niklai ünnepségen, egyetlen egyszer, a Berzsenyi-síremlék tövében, a résztvevők, talán egy iskolai énekkar, elénekelte, vagy egy szavaló, egy előadóművész elmondta Berzsenyi A magyarokhoz című ódáját. S értelmezhetem a sort úgy is, hogy a költő nem azt közli, hogy a niklai ünnepségen fölzen- düit Berzsenyi e verse (vagy akármelyik más költeménye), hanem arra int: Berzsenyi hangja - tanítása, példája, szelleme - zeng a magyarokhoz, mai és minden későbbi kor magyarjához. Nyilván, a költő által sugall* jelentés az utóbbi. Ám a finom kétértelműség, a szavak kétfajta jelentése, az, hogy az olvasó-hallgató egyszerre gondolhat egy

146