Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: A megidézett és a megidéző (Fodor András: Berzsenyi Dánielhez)

Igéid, görcse merevíti szájunk.

Súlyuk a szemfényvesztő repülésen áruló mérce, őrző nehezék.

Költő, te, kit az ártó feledés csak igazabbá tesz, példád tükörébe tekint ma mind az érdemes utód.

Sivár legyintés, félremagyarázás erővé lesz a konok akarathoz védjegy az elszánt becsület ügyén.

Sebünk a büszke nemesi címer, mit akkor is hordunk még, ha a veszejtő magány köréből nincs menekülés.

De van itt ember. Állok velük együtt ott, hol az őszi bogár szava mellett szüreted esti óráit figyelted,

Aztán tavaszi szél fúj át a völgyön a dombra föl, hol tártajtaju pince kőüregéből zene csavarog.

Neked e tájék nem adott vigalmat.

S lám, a cselédek késő unokái koccintva már nem ejtik ki neved.

De fülem érzi, benne vagy szavukban. Ki gondolná, hogy eleven a magma, ott izzik mégis lépteink alatt.

Kerteken át, a fák ligetes árnyán, vigyázzban álló ifjak sora mellett megyek meglátni végre sírodat.

Leány kísér az omló puha úton. Szűz-kerek arcán barna szemöldöke neked is tetszenék, tudom.

Parasztok jönnek. Ünnepük a márványoszlop rejtélyes kincseit, melyet már el nem herdálhat senki uraság.

S a temetőben fölzendül a hangod, keményen, tisztán zeng a magyarokhoz, kik addig élnek, míg a te szavad.