Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - 1972 NEMZETI KÖNYVÉV - Kuntár Lajos: Könyv és ember

lírai érvényesség hitele, a közvetlenség érzéki átütő ereje. Világszemlélete nem idillikus, de nagy fogékonysága van a mesterkéletlen, az egyszerű élet iránt. A modern életérzésből divatosan hiányzó áhítat, a veneraitio vitae verseinek legsajátabb, legvonzóbb tulajdonsága. Mesterségbeli szempontból is megnyugtatóan pontos, fegyelmezett lírikus. Azt azonban meg kell mondanunk, hogy sajnáljuk sok régebbi versének kimaradását a kötetből, melyeket a címadó hosszabb elbeszélő költemény szorított ki. Ez a csere nem vált a jelen gyűjtemény előnyére.

Várkonyi Anikó (A griff halála) és Kiss Anna költészetünknek a néplélek mágikus-szürreális örökségét személyiségihez szervítő útját járja. Várkonyi látásmódjának érzékletes üde- sége, képeinek a népművészebi stilizációkra emlékeztető mintája, képzeletének hagyományoktól felifrissülő eredetisége ígéretes tehetségre vall. Azonban még több az ígéret, mint a kész eredmény. Költeményei színesek, egyéniek, olykor naivak. Viszont kevés a maga egészében hibátlan, ép vers. Lekerekítetíen, hiányos szintagmákból hézagosán összeállított versmondatai miatt sokszor követhetetlenekké, zavarosakká válnak a ver sok i A szintaxis lazasága, kuszasága mellett hibáztatható, hogy néhol kilóg költeményeiből a frázisszerűen megfogalmazott mondandó. Hangulatos, szép sorokat ír, de mögülük csak halványan sejlik föl az élet, a világ gazdagsága. Költői egyéniségének, emberi arcának megjelenítésére még nem vállalkozott.

Kiss Anna (Fabábu) már több műbe rögzített eredményt ért el a Várkonyiéval rokon vonzást, igézetet követő útján. Szervesebben asszimilálta a népművészet belső és külső tartalmát, látásmódját és formaképző indításait. De versei akkor igazán szépek, sőt jók, amikor nem pusztán a népköltészet hangvételének modernizálásával kísérletezik, nemcsak mai változatokat ír folklór-témákra, mesék vánd'or- moitívumaira, hanem saját hangulatait, lét-érzékelésének üzenetek is a vers anyagába tudja beledolgozni. Ha a képek, metaforák dekoratív mintázatába beszövi az élet egyéni értelmezését, a sors hermencufcikáját is. (Ilyen költemény: a „Kisvárosi történet”, „A kék ecsetet mosd ki az esőben”, a „Szőlőhegyen”.) A versben a költő megkísérli lefordítani önmagát és az önmagában érzékelt világot a másik ember, az olvasó számára. A világról máris sok érdekeset, me’gkapóan költőit mesélt nekünk Kiss Anna verseiben. Talán ennek a mesélés- nek, a mondanivalót mesévé stilizáló törekvésnek a következménye, hogy önmagáról keveset mondott el, önmagja mitológiájával még adós maradt. A világról mesélő költő keveset mesélt a költő világáról. A lírai személyiség teljesebb jelenléte erőteljesebbé, markánsabbá tehette volna rangot adó bemutatkozását.

Pardi Anna (Távirat mindenkinek) versei

kiegyensúlyozatlanok, a lélek nyugtalanságáról vallanak, a világban való otthonosság kereséséről, a harmónia vágyáról és a tiltakozó szenvedélyről, mellyel nem fogad el minden meglevőt jónak, változhataitlannak. A társadalmi adottságot nem tekinti leibnitzi abszolút status quo-nafc, hanem csupán egy jobb, tágasabb, teljesebb lehetőség ígéretének, kiinduló pontjának.

Kötetét a készülődés plazmás állapota jellemzi. Többet akar kimondani, mint amennyit ki tud; talán ezért bőbeszédű. Teljesítménye egyenetlen. Több jellegtelen, arctalan, semmitmondó vers is bekerült gyűjteményébe. Lírájának egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy köznapi, tudományos fogalmak új vonatkozási rendszerbe helyezésével szikrázcatja ki a valóságban gerjedt élmény metaforikus értelmét, a mondandó lírai evidenciáját. Az elvontságok így érzéki konkrétságban jelennek meg. Az absztrakció és a konkrétság egybejátszatása adlja stílusának eredetiségét, sajátos megjelenítő erejét. Ahol sikerül a szavak, a Valóság elemeinek új kapcsolási rendje, ott líra szól, ahol nem pontos a társítási technika, ott bizonytalanság,- zavar ser cég a versekben.

Pardi mint korának gyermeke (nemcsak természete szerint, hanem akartan is az), illúziót- Lanui, pátosztalanul, de nem zászlótlanul megy azon a költői úton, mely az esztétikum társadalmi erővé változtatását ígéri célként.

Kapusi Imre (Malomkövek) versbeszéde nem ismeri a színeket, árnyalatokat, mintha hang- erősítő csigázná fel, állandóan harsog. A természetellenesen felfokozott hangvétel inzultusára az olvasó hamar elfásul, közömbössé válik, megunja a szenvedély szüntelen tobzódását: emberi szót szeretne hallani. Sajnos, a költő indulata közhely-patinás, elkoptatott, agyonhasznált formulákban találja meg önmaga kifejezőjét. Néhány ilyen a szerelem .tárgyköréből: „vad csődörei a szerelemnek”, „vérevő, vérben égő férfikorom krónikus láza”, „sebeket égetsz szívemre vérvirágnak” stb. A versekben költőieden, lapos megfogalmazások („központ vagy agyam forgatagában”, „áldás vagy és verés, imádlak és átkozlak”) váltakoznak erőltetett költőieskedő szólamokkal („Lángnyelvű szauruszokkal viaskodom”, „szememet kénköves tüzek égetik”, „mellkas-abroncsok szorítanak”). Régóta publikál Kapusi, de versei mégis dilettánsán kezdetlegesek, lehangolóan gyengék.

„A magunk kenyerén” c. antológiában tizennégy még önálló kötet nélküli költő és költő) elölt sorakozik fel. Nem mondhatjuk, hogy tizennégy fiatal, mert legtöbbjük már túl jár a harmincon. Hogy némelyiknek miért nem jellent meg kötete, nem tudjuk. Nem értjük a kiadók kiválasztási elveit, hiszen több egészen jelentéktelen kötet is megjelent már az utóbbi időben. Még furcsább a helyzet, ha hozzátesz- szük, hogy a jelen antológia elődjében bemu90