Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Salamon Nándor: Őszi tárlat Veszprémben
SALAMON NÁNDOR Őszi tárlat Veszprémben Tizenkét esztendő tizenkét őszi seregszemléje után éppen a tizenharmadik Veszprém megyei őszi tárlat érett meg arra, hogy alaposabban szemügyre vegyük, szóljunk róla .az olvasóknak. A veszprémi Bakony Múzeum fő eseménye volt november hónapban a pillanatnyilag legszélesebb körű, valójában demokratikus alapállású megyei képző- művészeti kiállítás. A munkáival szereplő 35 vendég és hazai, ősveszprémi művészt mintegy nyolcvan alkotás képviselte. Végiglapozva a szerény katalógust, böngészve a kiállítók névsorát, megállapíthatjuk: e széles kapukat - talán túlzottan is széleset - táró bemutatón mindenki ott volt, aki valamit is számít művészként e tájon. Talán csak néhány, önmaga gondjaiba, vagy az öregség elcsendesedő hullámaiba merült pápai festő hiányzott, de távolmaradásuk egyik irányba sem befolyásolta a tárlat elfogadhatóan jó összképét. Megyei kiállításon soha ennyien nem szerepeltek Veszprémiben, mint most az 1971. évin. „Profi” művészeket, más tájakról idekerülbeket, hazaiakat, pályakezdő fiatalokat, szakkörökből alig kiemelkedett, érezhetően epigon festőket, soha művésszé nem érő, önálló képi gondolatvilággal nem bíró ecsetfotrgatókat találtunk a tisztes szándékú bemutatón. Az előző évi kiállításnál árnyalattal jobb minősítésre érdemes szemle nagy meglepetéseket, új felfedezéseiket nem tartogatott számunkra. Nem tanúskodhattunk új •csillagok felemelkedésénél, s a bevándorlók között sem érkezett faldöntásre alkalmas •erő. A középdunántúli táj színes, változatos moitívumkincse ugyan vonzza a művészeket, de a vidék és az alkotók közvetlen találkozása alig több futó ismeretségnél. Ennék színhelye még mindig a Balaton, amely képes időlegesen magához kötni, élményeket nyújtani, alkotásra inspirálni. A letelepülő, e tájon hazát-házat-levegőt lelök száma mégis csekély. A fővároshoz erősebb szálakkal kötődő Udvardi Erzsébet, a szobrász R. Kiss Lenke és a szabolcsi, vásárhelyi gondolatiságot sajátjának valló Csizmadia Zoltán a szabályt erősítő kivételnek számít. A vidék maga kevés tehetséget növeszt, a kevesek többsége is megreked, alig jut el - ki tudja, miért? - a képző iskoláikig. Apránként gyűjtött, de hiányos mesterségbeli tudással, gyakran az utánzás szintjén hozzák létre kevés eredetiséget rejtő munkáikat. Ostromolják a középszintet, amelyből csak virágtaáan ágak-bogák hajthatnak ki. De a kiállítók élcsapata, kiegészülve a derékhad javával, képes - s megértő segítséggel, a támogató közösség erejétől hajtva - tud is kitörni a televénybőd, társadalmi indítású művészetet teremteni. Ezt műveik szép száma bizonyítja. Az egyéni teljesítményeket mérlegelve, úgy érezzük, az előbbi névsor kiegészítve íresik Józsefíd, Bognár Zoltánnal, képezi a tárlat, de a megyei képzőművészeti élet meghatározó magvát. A most szokott formája alatt jelentkező Udvardi Erzsébetet kivéve, ők szerepeltek igazán komoly kvalitású, fokozott figyelmet érdemlő alkotásokkal. A messzi tájakról érkező, oda vis-sza-visszatérő, de Veszprémben letelepedett •Csizmadia Zoltán művei magas színvonalon közvetítik az élményt. A műfajokat egyre növekvő biztonsággal váltogatva keresi-találja meg a mindig legalkalmasabb formát közlendőihez. Táblaképein megőrizte a „festő” sajátosságait: a nagyvonalú, energikus 77
