Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - SZEMLE - Könczöl Imre: Bódás János: Mennyei szőlősgazda

az aratásban elfáradva „csillagos takaróként magunkra húzzuk a langy éjszakát”. Ősszel „a hegyoldal már csupa fekete hullafolt”, és téléi ön „szövi már a nagy, fehér hó- szamfedőt a fagy” stb. stb.

Több versében megszólal a pap, vagy inkább a hívő ember is. Vallásos vagy istenes versei se kegyeskedő tömjénezések vagy szólamos halileluj ázások azonban, hanem formájukat és tartalmukat tekintve is szinte szerves folytatásai, vagy újrateremtései a vallásos népköltészetnek. Betlehem című versének ilyen sorai pl. akár egy népköltési gyűjteménybe is bei Heinének:

Fiatal kis anya fekszik a jászolban.

Szoptat. Arca fürdik mennyei mosolyban.

Három kérges pásztor áll, káprázik, hallgat.

Borzas szakállukon hulló könny a harmat.

Az árva Istenhez című versben is úgy beszélget Istennel, mint ahogyan a népmesék szereplői vagy a kukoricafosztó parasztok beszélgetnek egymással. Az ő Istenének „cifra földi pojácák nyálkás dicsérete” helyett egy igaz barát kellene a világ sorát rendbe igazítani, „ki, ha kell, helyesel vagy megítél,”

s égi nektárnál veled esténként elvitázna, mig csillagot raknátok parázsnak a pipába.

Van egy „láttomásos” verse: Az éj nemzései, melyet ezzel a képpel indít:

Ráfeküdt az Éj a Föld hasára, rémeket nemzeni...

Költőileg a kötet egyik legkitűnőbb verse s egyben bizonyíték arra: hogyha Bódás ki akarna vetkőzni régi énjéből, „modern” költőként is jó költő lenne. Ezt azonban ne várjuk és ne kívánjuk tőle. Járja a saját útját, használja a saját hangját. Ezzel gazdagíthatja lés színesítheti legjobban sok bangszerű mai költészetünk harmóniáját.

KÖNCZÖL IMRE

563