Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tarabó Zoltán: Requiem, élőkért
Természetesen a „megbékélés” és jószándékunk elismertetése után most is a gye- rekdkről esik az első szó. Cserék legkisebb fia most tanulja a városban a kőműves szakmát, a többiek is szerteszéjjel, leginkább városokban. Változatosabb, teljesebb életre vágytak. Sokszínűbbre. S mert mód is volt rá, az öregek maradtak ott, ahol csak az ősz kever ezernyi színt palettáján: a falut ölelő erdőn. Teri néniék azon kevesek közé tartoznak, akik vállalták, hogy itt építenek, s a zsúpos házhoz toldották a palatetőset. Azt a havi ezerkétszázat is erre gyűjtögették, amit Rudi bácsi „szőrbuszáért” fizet bérleti díjként havonta a tanács. Ez a ház szimbolizálja makacs szorgalmukat, kötődésük erejét s megújulni tudásukat is. Ehhez az utóbbihoz is sok erő kellett. Most csak arra jutotta a szóból, hogy miként tette rettegetté - más vidékhez alig foghatóan rettegetté - errefelé az éjszakákat a porták alatt húzódó határ. Amelyet betonbunkerek őriztek. Például a Teri nénitől... Cser Rudoifnénak sima az arca és jót derül azon, ami az imént itt megesett. S ha a „vendégségben” levő fcisunoka nem kiáltott volna bele érte az estébe, talán még most is mesélne a nehézéletűékről. Azt hiszem, az idő is megbotlik itt fent, a dombok között, mert igen lassan ér le a völgybe. Este van, hat óra. Ma későn nyit a vegyesbolt, s a szomszédos ajtó előtt is ülnek néhányan, italra várva. Hol késhet Ájren, gondolom, ezen tanakodnak itt a falu központi háza előtt, amely bizonyost „már nem érdemes felújítani”. A két üzlet mellett - még az utcafronton - a tejcsamok. Barabás Tériké már begyűjtötte a falu huszonnégy tehenének tejét. Az öreg, aki az előbb még sorára várt a csarnokban, most a bolt előtt vár, közben megsodor egy cigarettát. Szagolom a dózni tartalmát, szerintem szagtalan, az öreg szerint a legjobb fajtából való. Biztos igaza van az öregnek. A papír külföldi. Jó kis papír. Semmi baj a papírral. A szertartás is tökéletes - s az élvezet! Ráncai közül kimosolyog a kisöreg: mit tud ez a mai fiatalság az igazi, békebeli élvezetek zamatéból. Azt hiszem, pár mázsa dohányt átcipelt itt a kertek alatt, a határon, „békeidőben”. Vár a gyári ifjú, felöntötte már ő is a tejet. Ájrenra vár. Kenyérre, sóra, meg ami kell. Pofa sörre is. (Később - láttam - ezt is felöntötte.) És még mielőtt megérkezik a busz, érkezik Ájren is. Az italbolt és a vegyesbolt vezetője, Tenczel Józsefné. Irén, „Ájren”, ahogy vendül mondják. Nyílnak az ajtók - előbb a bolté - s „Ájren” belülről szalad a másikhoz, majd vissza: friss a kenyér, nézze meg, aki nem hiszi. Hiszik és viszik. Bár - mondják - inkább a másnapos a gyakori. De jó az is, rossz kenyér nincs. Legfeljebb gyomor. S aztán ahogy itt végeznek az emberek, vonulnak az italboltba. Az asszonyok is. Az italbolt jéghideg. Azért jéghideg, mert a tavalyi kályha felmondta a szolgálatot. Most csak kóménylyúkkal szolgálhatnak. Nem tudom, mennyibe kerülhet egy ide megfelelő kályha. Szentgotthárdon, a felettes hatóságnak mondott ÁFÉSZ-mél bizonyára jobban tudják. „Fiatalok nem fázhatnak!” - tudom Ájrentől. - De hol vannak itt a fiatalok?! Állítólag harmincöt-nnegyvennek lennie kell. Most jön egy. Hosszú a haja és beköszönőként mindjárt bokán rúgia az iddogáló, korosabb asszonyok csoportjából az egyiket. Aki szemlátomást az anyja lehetne. S aki nem veszi olybá a dolgot, hanem utánozhatatlan derűvel viszonozza az üdvözletét. Jó méterrel feljebb.- Vigyázz, még az anyósod lehet! - inti az ifjút a fejkendős, foghíjas lány, akitől nem merem megkérdezni, hogy asszony-e. Nem tudni, feddésnek, vagy dicséretnek keli-e venni amit hozzábiggyeszt, hogy tudniillik ez nem a legszebb bemutatkozás volt. Ügy látom, ezzel a három deci tisztáját iszogató öreg is egyetért, akiről azt tartják, ő a falu leggazdagabb embere. Lehet százezre? Lehet. Kettő is? Talán még kettő is. 534
