Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - G. Bán Zsuzsa: Az első gyerek (elbeszélés)

- Egy... kettő ... - Az orvos egy műszerrel tágította már a méhszáját. Nem hitte, hogy ekkora fájdalom létezik.

Még mindig számolt.- Azt mondták, addig hozzánk sem nyúlnak, amíg el nem aludtunk - gondolta görcsösen. - Majd megkérdezem . .. jaj. Majd megkérdezem utána a többieket.- Kilenc ... tíz ... tizenegy ...

Nem 'tudta, hogy a körmeit mélyen belevájta a szemüveges karjába, homlokán osatakossá ázott a haja, szeme alatt csillogott a verejték.- Hogy fél szegény - mondta csendesen az ápolónő.

Ez volt az utolsó, amit hallott. Pattanásig feszült izmai elemyedtek, hirtelen sistergő örvénybe zuhant.

Azt álmodta, hogy körhintán utazik, süt a n.ap, aztán a hinta felgyorsul, egyre sebesebben száguld (körbe-körbe. Meg kell kapaszkodnia, mert fél, hogy kirepül. A nap egyre nő, egyre pirosabb lesz, és mintha meg akarná fogni őt. Megnyúlik függőlegesen, egészen közel van már, és a hinta ezalatt ördögi sebességgel száguld. Már nem is fél attól, hogy kirepül. El akar menekülni a szétfolyó nap elől, elereszti a körhintát, és száll . . . száll. ..

Az ébredés első pillanatában tudja, hogy hol van. Hallja a hangokat maga körül, felül az ágyon, és szinte kiabálva mondja:- Túl vagyok rajta! Üristcn, túl vagyok rajta!

Hirtelen rádöbben, hogy nyitva a szeme, és mégis sötét veszi körül, nem lát.- Miért nem látok semmit? - kérdezi panaszosan, elfulladva.- Mindjárt lát, csak ne ugráljon már annyit! - nevet valahol a közelében az ápolónő. - Tudja, hogy alaposan szájonvágott közben?- Én? Biztosan aludtam... ne haragudjon!- Nem haragszom. Csak mondom. Ügy dobálta magát, alig 'tudtuk lefogni. Még a doktor úr is nevetett, azt mondta, hihetetlen, mennyi erő van egy ilyen fiatal testben. A műtősfiú most ment el, idáig ott ült az ágya szélén, nehogy leessen.- Mikor mehetek haza?- Csak holnap. Addig pihenjen. Reggel vizit lesz, aztán utána elmehet, ha jól van.

Amikor az ápolónő 'kiment, Gabi ledobta magáról a takarót, felkelt.- Mit csinál? - szömyülködtek az asszonyok. - Nem szabad most felkelni, olyan vérömlést kaphat, hogy belepusztul!

Megrázta a fejét, bizonytalan léptékkel a szekrényhez ment, kialkasztotta a ruháit. Kapkodva öltözött, nehogy valaki belépjen és észrevegye. Rozsdaízt érzett a szájában, szédült.- Haza akar menni? - kérdezte a májf altos asszony a sarokból.

Bólintott. A kabát vágta hónaljban, rosszul vette magára, de nem törődött vele, sietségében reszkető újakkal gombolta végig.- Meg akartam kérdezni — szólalt meg hirtelen - maguknál azonnal elkezdte az orvos, vagy megvárta, amíg 'elalusznak?- Felém se jött, amíg nem aludtam - mondta megint a májfoltos. - Miért? Magánál egyszerre elkezdte?- Nem fontos ... csalk tkérdeztem. - Fogta a táskáját, és kifelé indult.

Csípett a késő őszi levegő, a fák csupasz ágai dermedezve nyikorogtak, hajladoztak a szélben. Kifosztottan hagyta el a kórházat, és valamiképpen meggyalázottan is.