Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Koncz István: A Szentlélek és az agitátor
Szegény mama ... Most már úgy marad meg benned az arca, mint az örökkévalóság. Nincs benne semmi szoborszerű, maga az élet: csupa sírás, nevetés, szemrehányás, szeretet, ravaszkcdás, tisztaság, fájdalom, megnyugvás - olyan hullámzó-mozdulatlan. Soha nem változott, nem is öregedett meg szinte, a fiúk nem látják megöregedni anyjukat: az idők mélyéről jött eléd, a te szemed kinyílásával nyílt ki számodra az az arc, nem is vetted észre, kis ember-állat te, nem tudtál róla, csak volt, neked volt, amikor fölód hajolt, amikor szoptatott, amikor már láttad is, csak még nem fogtad föl A ráncok? Ügy szaporodtak rajta - sem gyorsabban, sem lassabban - mint az lagyvelőd barázdái, észrevétlen. Talán jobb is, hogy nem búcsúzhattál el tőle: most már ilyen marad örökre. Akkoriban ... (mit ákkoriban? hiszen csak most történt, fél éve sincs! úgy kuszálódnak össze benned a régi és közeli dolgok, mint iaz ő arcán a barázdák: bogozd ki, ha tudod, melyik mikor mélyült oda!) - igen, akkor is, mint mindig, tele voltál munkával, elintéznivalókkal, elkezdett, félbenhagyott s befejezésre váró dolgaiddal. Még a költözködés, a városba helyezésiek előtt történt, de már megkaptad a papírt, hetek múltak el, s látod, nem jutott eszedbe a mama. És egyszer csalk jött a telefon az iskolába, mondatelemzés közben rohantál át a postára. Böske volt:- Gyere azonnal, anya rosszul van. Elcsuklott a hangja, tudtad, ez most más, mint bármikor eddig. Ha apa vagy anyus betegeskedett, Böske vett ki szabadságot mindig; lelkiismeretfurdalásod is volt miatta, hogy Bén soha, dehát a menye mégis más, mint a lánya, megnyugtattad magad. És ez a megnyugvás hozta a másikat is: hogy hiszen úgy sem lehet semmi baj, Böske ott van, s ez a betegeskedés is örökkévaló. Szorítottad a készüléket, majd összeroppant, faggatni szeretted volna Böskét vagy mindjárt ott teremni. Csak dadogtál tehetetlenségedben: - Az orvos mit mond? A tenyered izzadt. Valahol rossz volt az érintkezés, a hang recsegett. - Nem értem, mit mondasz? - kérdezte Böske sírós-elfúló hangon.- Orvos! Volt-e nála orvos? - ordítottad.- Persze hogy volt. Gyere, mihelyt tudsz! Most váratlanul egészen kitisztult a vonal, itt érezted Böske szuszogását-szipogását- És... pap volt nála? Szinte a sejtek és szövetek igazodását is hallattad Böske arcán, ahogy szemrehányóvá rendeződtek:- ... Ne félj, nem volt. Nem tudtál megszólalni, ő kezdte hát újra:- Mi el akartuk hívni a plébit. De ő nem akarta. Érted? ö nem engedte.- Dehát miért?- Nem tudom. Azt mondta, nem kell.- Mit mondott?- Semmit... Béla, mikor érkezel? Elszakadtatok egymástól.- Böske! Böske hallasz? Hívjátok el hozzá!... Halló, Böske!... Valamelyik közbeeső központban beszólt valaki: „Beszélünk?"’ - „Igen beszélünk, tessék azonnal visszakapcsolni!” - üvöltötted, de ezt már a 'közbeeső kisasszony sem hallotta. Hallóztál még egy darabig, aztán levágtad a kagylót, „Klárika, majd kifizetem”, vetetted oda a postásnőnek, s elrohantál. Cédulát hagytál Irénnek: „Mama rosz- szul van, elmentem, jövök, ha tudok”. Autóstoppal mentél a járási székhelyig, egy mur- mszállító teherkocsi vett fel, a sofőr oldalvást méregetett:- Én nem szoktam megállni a stopposoknak. 500
