Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Koncz István: A Szentlélek és az agitátor
eltölteni egy estét a Gellértben, másnap délelőtt beállítani kén szüleihez: házasok vagyunk. Harmadnap haza ugyanezzel. De Irén ragaszkodott Gályához, a beutalót ki kellett járni, egy hónappal előre tudni a napot, az órát: talán ez a tudat volt, ami leginkább zavart, ami nem illett bele az ízlésedbe. És a végén persze mégis meg kellett hívni a négy szülőt is, hallgatni az anyósod leereszkedő nyájasságát, nézni a mama könnyeit, hallgatni az apósod buta vicceit, s hogy apád mint igyekszik vele lépést tartani.- Szerintem így is 'túl sok volt a hajcihő.- Persze. Nem is azért mondom. Csak úgy eszembe jutott: oltár, fátyol, orgona, a Schubert Ave Mariája, mit tudom én. Nem vallásosságból, csak a hangulatért. Hülyeség. Tudom, hogy nem (lehetett volna. Ez a „nem lehetett volna” dühbe hozott.- Nem az, hogy nem lehetett volna! Mi az, hogy nem lehetett volna. Talán inkább: mi akartuk így.- Jó, így akartuk, tudom. Csák ne idegeskedj.- Én nem idegeskedem.- Jó, értelek. Ilyen vagy. És ezért is szeretlek.- Miért?- Mert ilyen vagy. Becsületes.- Ez nem becsület dolga.- Jó, akkor nem becsület dolga. Hagyjuk, jó. A háló! Hányszor és hányszor kísértett életedben ez a kónyszerképzet: a dolgok végső tisztázása előtt hálót dobnak rád, tehetetlen vagy. Felelned kellene, utoljára neked kellene felelned, igazolnod magad, mozdulnod: béna vagy. Valami elromlott ezen az este közietek. Talán csak a fáradtságtól: az út, a rohanás. Éjfél felé rágyújtottál, a gyufa lángjánál észrevetted, hogy Irén is a plafont nézi.- Adj egy cigit.- Tessék. Mire gondolsz? Még mindig arra?- A, butaság. - Aztán hevesen feléd fordult: - És te mire gondolsz? Mondd meg igazán, édes! Ugye, most bánt, hogy már voltam veled? Hogy nem itt most először? Ugye, jobb lett volna kivárni? Mondd meg: neked jobb lett volna?- Csacsi.- De igen, tudom, hogy jobb lett volna! Akkor most nagyon boldog lennél. így meg isemrni. Ez a büntetés. Mintha, igen, megbüntetett volna bennünket valaki vagy válami: saját magunk által büntetett volna meg. Tudod, néha olyan érzésem támad, hogy az egész vallásnak a mélyén mégis minden igaz. Persze, nem úgy, hogy isten, meg ilyesmi, hanem ... mégis...- Hülyeség. Boldogok vagyunk. Nem? Nem vagy boldog?- Dehogynem. Csak ... Föladta. Odafészkelte fejét a nyakadhoz. Még azt mondta:- Te olyan erős vagy. Van egy határ, amelyen túl nem lehet közelebb férkőzni hozzád. És ez már így lesz mindig. De azért ismerlek egészen. Tudom, hogy milyen vagy. És nagyon szeretlek érte, hogy ilyen vagy. így aludt el, utolsó szavaival megint csak rádhajítva azt a kivédhetetlen hálót. Mélyen, egészségesen aludt. Reggelre semmi sem maradt a rossz hangulatotokból. A hálót Esztergáron sem tudtad kivédeni, hazafelé jövet Lehoczkyéktól: azért kerestétek fel őket, hogy ne írassák be Csillát hittanra. Az állatorvos jót nevetett, amikor te halálos komolyan előadtad jöveteled célját. Pocakja ringott, arca hájasán ragyogott, csak 494
