Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Öt költő
népdalintonációk, példaképek idézése (József Attila), napi, sőt: kurrens témák meg- éneklése (Guevara), valami helyét nem lelő, tétova feszengés megírása: mindez nem rossz, csak éppen nem is különleges, tizenkettő ebből egy tucat. - A beszéd a tett árnyéka, tanították a görögök. Apáti is azon dilemmázik, tennie kellene valamit. De mit? Hát verset ír. De a vers csak árny, a tett árnyéka, s a költő szenved ettől. Versben szenved. Nem fanyalogni akarok, csak éppen meg kell állapítanom, bármilyen furcsán hangzik is, hogy Apáti közüggyé tágított szenvedésével nem lehet úgy azonosulni, szimpatizálni (szün-pathein=együtt szenvedni), mint Beney magányos, magánemberi szenvedésével, melyet a művészi megformálás ereje közérdekűbbé, átélhetőbbé lényegi tett. KERTÉSZ PÉTER (Hangulatjelentés) „Életérzés” c. versével kezdi kötetét: „Szomorú vagyok.” Minden oka megvan, hogy szomorú lehessen, s e szomorúsága mögött mégis szívós, harsány életvágy habzik. S a szomorúságot egyre jobban háttérbe szorítja az ironikus-szatirikus indulat, az ítélő szigor, s olykor - nem a legszerencsésebben - a szleng, ill. a kaszárnya! kiszólások alkalmazása. Nem a prüdéria kifogásoltatja velem ezt a stílusmodort, de a trágárság sem a költői kifejezőerőt, sem az őszinteséget nem fokozza, még csak nem is teszi sem korszerűbbé, sem férfiasabbá a verset, legfeljebb divatosabbá. A híres le met du gén érái ambronne egy adott pillanatban nagyszerűen funkcionálhatott (se non é verő, é bon trovato!), de szabványosított használata már nem hatásos, csupán gusztustalan. Az „Epegrammok” ciklus, mint a cím is jelzi, jobbára szóviccek szintjére süllyed, mintha Kertész összetévesztette volna a szellemességet a szellemeskedéssel. De az érdekes, egyéni hangú és hangulatú kötet egészének illúziótlan szembenézése az élettel, a múlt iszonyatának felrajzolása a tanulságok érdekében, s a jövő kitapogatásának igénye hasznos költői magatartást mutat. BÁLINT LEA (Boldogságom erdeje) néhányszor megkapta a csodagyerek jelző könnyű bókját, most ez a hízelgő minősítés erős túlzásnak látszik. Vannak fogékony, ihletett gyermekek, akik zsendülő korukban a gyerekrajz mesterei, és felnőttként mégse lesznek művészek. A gyerekkultusz a művészetpedagógiában különösen káros. Bálintnak kétségtelenül vannak ügyes, jó fantáziára valló versei, de sok a semmitmondó, a laposan naív írás kötetében. Ilyen a többség. Bár ez nem baj, elvégre nagyon fiatalon írta ezeket. De ne tegyünk úgy, mintha revelációval állnánk szemben. S úgy látszik, a serdülés folyamán elvesztette korábbi természetes, szűzies naívságát, művészi ártatlanságát, képzeletének üde, hamvas frisseségét, s ezt a hiányt a defloreált fantázia álnaivitással, áltermészetességgel, műártatlansággal pótolta. Az utolsó versek lehangolóan gyengék. Rosszak, nincs rá más kifejezés. - Ostoba dolog volna a helyzettel visszaélve tanácsokat osztogatva fölényesen kioktatni a költőt. De Bálint Leának tudatára kell ébrednie, hogy a költői gyerekszobából kinőtt, egykori vers-öltözéke jelmezzé kopott, kislányos modora, modorossága, ami kedves, behízelgő volt eddig, suta és bántó lett. A költői pubertás éppolyan kikerülhetetlen életstádium, mint az élettani. Ezért mutált, bicsaklott meg Bálint költői hangja. Az idő múlása bizonyára meghozza a tisztulást. Öt költő, öt teljesítmény, s nem utolsó sorban: öt lehetőség. Mindegyik adott élményt vagy tanulságot. De - s ez lehet nagyon egyéni ítélet - csak a „Tűzföld”-et teszem kedves költőim közé, hogy mindig kezem ügyében legyen. Igaza van Beney Zsuzsának, a líra nem életszükséglet. De talán fogalmazhatok így: a költészet emberség- szükséglet, emberi szükséglet; nem a létfenntartáshoz kell, hanem ahhoz, hogy emberebb emberek legyünk. S ebből a legmagasabb szempontból Beney Zsuzsa ajándékozta a legtöbbet. SIMON ZOÁRD 469
