Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Pesti János: Kétpercesek (Dilifürdő, Megkésve) (elbeszélés)
- El akartam érni az első csatlakozást. Szerencsém volt, az apu föl sem ébredt. Nehogy kiejtsétek a szátokon, hogy utániatok mentem! Nem ejtették ki, mert tudták, abból nagy baj lenne. Az öreg megszokta, hogy a gondolatát is kitalálják. Ha valakinek mégsem sikerült, azt „eligazította”. Mind nehezebben viselték el, ahogy közelgett a halál. Csak az öregasszony szolgálta zokszó nélkül a rigolyáit, naponként cserélte a huzatot az ágyán, a legjobb falatokat csempészte a tányérjába, vitte, hozta az éjjeliedényt, úgy aludt a szomszédos ágyon, mint a nyúl, a beteg mozdulataiból, az ágy nyikorgásából olvasta ki, mikor mire van szüksége. Viszonzásként a férfi úgy bánt vele, mint a kapcaronggyal. Az első években, ahogy összekerültek, a postást sem engedte belépni az udvarba, olyan féltékeny volt. A levélszekrényt maga konstruálta, ügyelve, hogy résén véletlenül se lehessen kilátni az utcára. Soha nem lehetett kiszámítani, mikor állít haza, az étel tálalásra készen várta a tűzhely szélén. Úgy látszott, a feleség hozzátörődött az évek folyamán, panasz nélkül viselte az igát, most - talán ösztönösen - az első pillanatot megragadta, hogy pótolja a pótol- hatót. Buszról le, buszra fel, ha mások mondanák, nem hinném egy szavukat sem. Agyonlövette a kutyát, férje legkedvesebb zsarnoktársát már a temetést követő napon. A család csak nézte, ő - mintha keze-lába sárkányfejjé változott volna - rikácsolva hadonászott:- A rohadt dög, tíz éve a bokámba mart. Látod? - és nem restellt cipőt, harisnyát levetni -, soha nem múlik el a helye. Szélnek eresztem a galambokat is, mielőtt a fejemre tojnak. A lánya szemében villant valami megértés, a télen mégis ő erősködött legjobban:- Nem maradhatsz egyedül ebben a házban, ha megcsúszol, az sincs, aki fölemeljen. Nálunk fűtött lakás, összkomfort, csupán az ebédet főzöd meg, és lemész a boltba, ha venni kell valamit. Ezt, a mások szolgálását unta meg végképp. Nem szállt szembe nyíltan, legalábbis szavakkal nem, de olyan határozottan még nem hallottam beszélni:- Ha fölbukfencezem, majd megtaláltok, de a függetlenségem nem adom fel soha. Kijár nekem is, ennyi év után. Ez volt a legtöbb, amit mondott, a lánya lesütötte tőle a szemét. Most áll a sarkon, buszt les, saját bérlet lapul a táskájában, az ura dehogy engedett volna ilyen fényűzést.- Egészséges vagy, menj gyalog. Bár én is úgy mehetnék! - ismételte, ki tudja, hányadszor, és a melle fújtatóként emelkedett. Az öregasszony először tegnap felejtett el kimenni a sírjához. 4 r 3
