Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Pesti János: Kétpercesek (Dilifürdő, Megkésve) (elbeszélés)
PESTI JÁNOS Kétpercesek Dilifürdő Mondta neki az orvos, kezeltesse az idegeit. — Vízgyógyászat, papa, az tesz jót magának, adunk egy szép beutalót. Nem tud róla, hogy ideges lenne, a feleségét is ritkán üti meg. Jó-jó, a tavaszon a szemöldöke fölszakadt Marisnak, az asszonynépnek vékony a bőre. Akkor még ő is jobb bőrben volt, ma zörögnek a csontjai. Hanem amit egy orvos mond, meg kell szívlelni a magafajtának. Szó, ami szó, nagytudású emberek, ha annyi iskolájuk van, csak az ilyen falusiak ügyetlenkednek, ha először járnak ilyen helyen. Bezzeg, hajdan, azokon a népes vásárokon . . .! Már csak az emlékük él. Nem panasz ez, na, csak úgy átfut az emberen. Amúgy beteg ő soha nem volt, mindössze a fronton - tizennégy körül - rúgta meg egy kesely lábú, csillagos homlokú, almásderes csődör. A piszok bolondos, meg is harapta. Később akár fát apríthattak a hátán, neki nem ártott. Igaz, tíz éve rábeszélte a körzeti, vetesse ki egyik veséjét, de a maradék is hibátlanul földolgozza azt a kis nedvességet, amit az ilyes ember elfogyaszt. Körbejártatja a szemét, kicsit bizalmatlan. Otthon ennyi vizet itatáskor sem pocsékol el. Bolondokat gondol, a jószág ezt a meleget meg sem inná. Lábat mosni kitűnő lehet, Maristól egy melencényi szombat esténként neki is kijárt. Na, volt úgy, a víz jéghideg maradt, az a ménkű sporhelt nem szuperál rendesen. Hunyorogva pislog, bántja a pára. Félmeztelen sorstársak várakoznak körülötte, figyeli, melyik mit csinál. Nafene, hány nagyhasú van itt, mintha viselősök lennének. Azt hinné a tudatlan, aki beteg, csonttá aszalódik. Igaz, szimuláns akad mindenfelé. Előbbre lép, sokféle csorgást lát, vastag combú, szalonnás menyecske csapokat tekerget valami asztalon. Sandán rákémlel a bötükre, az öregét el tudja olvasni. Vitami- nos fürdő, óriás zuhany, revolver-, skót-, tüskezuhany. Meg . . . azt mondja . . . tangeen- tor. Az lehet ám a valami. De őneki a skót is megfelel, az sem baj, ha tüske jut. Ötvenhatvan éve senki se mert olyan bátran végigfutni mezítláb a búzatarlón, mint ő. Hanem hogy revolver . . . Az ilyesmivel nem jó játszani.- Halló! Tovább! - biztatja a fehércseléd, nyomatékként felé fordít egy csövet. Jéghideg víz, tele szeme, szája, illedelmesen föltakar. Emlékszik, katonáéknál sem beszéltek kétszer. Erősebben néz, csodálkozik. Eddig föl sem tűnt: mindenkin tenyérnyi a gatya, az övé bezzeg leér bokáig. Melegség kerülgeti a melle közepét, Maris a fontosabb dolgokban nem veri fogához a garast. Ejnye, ott az első csapnál mindenki letolja azt a picikét is. Elkapja a fejét, aztán visszafordul, látnia kell, mikor következik.- Tovább! - tör át a hang a párafüggönyön, és most a csap alá kell állni. Meg- nyulja a kezével, óvatosan odatartja a lábát, közé kotor egyik-másik ujjának is. ,,Ja, 411
