Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Tornyai Farkas: Szállj el, Katica… (elbeszélés)
kapuhoz sietve! Várlak. . . Hogyan? Maradnál? Őket sem küldöd? Megátkozlak, hogy megver az ég is. Jönnek hát mégis ... Lassacskán jönnek . . . visszaforognak. . . nem sikongatnak . . . nem iramodnak. Szép kis ruhácska .. . csipkés kötényke . . . fényes cipellő . . . Meg-meg is állnak. Jolánka nem jön. Orgonabokor . . . Keserű levél. . . Erre kicsikék, szaporán, gyorsan! Oh, megriadnak. . . Visszafordulnak. Apró kis lábak anyától futnak. Megvert a föld is, megvert az ég is. A kicsinyek menekülésével egyidejűleg két nevelő lépett ki az épületből. Az orgonabokorhoz igyekeztek, Jolánka velük sietett. Az asszony nem várta be az érkezőket. Határozott léptekkel, attól sem tartva azonban, hogy beérik, visszament a főbejárat elé. Nézte, mint záródik be a kapu, majd elindult arra, amerről érkezett. Most mehetsz igazán, Vidéki Róza. Szállá alá poklokra. Hátadon a házad, melleden a kenyered. Hej, te szegény, te, de árva lettél. Árvább a szálló madárnál. Apád sincs, anyád sincs, fészekre nem várnak, a párod nem párod, gyermekeidnek nem vagy az anyja. Mostantól akár víznek mehetnél nagy szabadságodban, de ki sajnálna? Őrangyal lehetnél nagy tisztaságodban, de kire vigyáznál, kit szerethetnél? Bogár, te, buta oktalan bogárka. Bogár útfélen, bogár estében, mért nem repülsz föl? Nyisd ki a szárnyad! Repülj tengernek, szállj el világnak! Repülj amerre nincsenek csőrök, szállj el amerre nincsenek lábak! . . . Száll} el, Katica, jönnek a tatárok, sós kútba vetnek, onnan is kiszednek, malom alá tesznek, össze-vissza törnek. . . A kalauzon ezen a napon hatalmasodott el a foglalkozási betegség. Felfedezte, amit már korábban is sejtett, az asszonyok azért szülnek, hogy a villamos megteljen utasokkal. Pontos, igyekvő, csengetés előtt érkező, fegyelmezetten felsorakozó villamos-töltelékekkel. Már éppen indulást jelzett volna, amikor meglátta közeledni az asszonyt. Még benne röpködött a könnyed derű, ami a talponállói hecc hangulatából visszamaradt. Nem csöngette le a kocsit, várt. Az asszony is felismerte a kalauzt, s amint a villamos megindult, a számonkérés szándékával, de a menekülés reményében lépett eléje. Kalauz, mért nézi maga a mellem? Hallja? Vigyázzon ám itt jobban magára, nem olyan asszony vagyok én! Szép házból jöttem. Onnan a hegyből... Mondom, ne nézze! Nem lökték még ki magát az ajtón? Volt ám olyan már . . . Rajtam röhögsz te? Vigyen az isten . . . És az újabb tárgyalás után, a sétára várva, elmondta ismét cellatársainak, amit azok már korábban és későbben is még gyakran hallottak tőle: Megszokja az ember a börtönt is. Meg lehet szokni. Miért? A börtön nem ház? Itt nem is emberek laknak? Oldala van, teteje van, nem fújhat be a szél, nem eshet be az eső. Ház. Hogy itt nem lehet csak úgy kiszaladni az utcára, meg beszaladni az utcáról? Akkor nem lehet. És ha nem, már nem is kíván olyan nagyon ki-beszaladgálni az, aki itt van. Sétálni azért lehet. Kell is. Naponta. Körbe babák, körbe, körbe-karikába. Középen áll egy smasszer, körön kívül a másik. Kívül áll a bárány, középen a farkas. Kint a bárány, bent a farkas, bent a bárány, kint a farkas, uccu! ... 400
