Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - S. Nagy Katalin: Beszélgetés Schrammel Imrével

és a szabad popos gondolkodás között, és mindkettő ágyékszik a maga igazát bizonygatni.- Mi a mérce véleménye szerint a mű művészi értékének megállapításánál? Hogyan dönthető el, hogy valami már vagy még műalkotás?- Van mérce? Tud mondani általánosan elfogadható mércét? Vannak kritériumok, amint az leföbb is mondtam: szín, főtanai, közlés isitib. önmagában a munkát meg tudom érteni és meg tudom (ítélni: hogy kereken imondta-e ki a mondatot, de azt nem tudom megítélni, Ibogy arra szűlksiég van-e vagy dines. A Itáirgyzónában egyszerű: ha behozol egy jó vagy rossz autót, a (jót vrálaisztjjiáík. Vagy tegyünk ki egy cipőt a kirakatba, majdnem biztos, hogy a jót választják. Tölbb magyarázat nem is kell. Ahol kimondottan praktikus icél nem létezik, ellenben sÄek-formak-ianyagok .nyelvén próbái az ember közölni valamit, közéi sem ilyen egyszerű a hélyizet, imént nem biztos, hogy értik. Olyan ez, mint a bábeli nyelvzavar: okos dolgokat mondanak, de a másik más nyelvet beszél. Olyan törekvés nem volt e században, amely ezt próbálta volna összehozni, de nem is .biztos, hogy szükséges.- Többször utalt már arra, hogy kételkedik a képzőművészet létjogosultságában. Hogy látja ma a képzőművészet szerepét?- Valamikor volt egy közösség, amelynek volt a közösséget átfogó egységes tóté, mely életük minden résziedére kiterjedő normákat adott. Amikor műveiken az eszmei jeleket megformálták, a földöntúli lénnyel léptek érintkezésbe. Hiszen ettől az istentől függött életük, a praktikus tárgyat, melyet használtak, ennék tudatában hozták létre. A kultikus magasság vólt a meghatározója a praktikumnak is. A kisember miniéi tniasz- szébto volt a báWányközpomttól, animál kisébb amulettel idézte .ugyanazt az istenit. Egy urna imiért vett fel idői (formát? A természetet, a dőlt idézte. Vagy az idol: a megérett gabonát betették egy ilyen formába, az istenek megőrzésére bízták, miután nekik a legjavát feláldozták. Lényegében a XX. századiig mindez igaz, eddig az épületek is mind kultikus épületek, szó sincs lakóházról. iMa a ‘hétköznapi .gyakorlatra kélllenék a tárgyak, nem tudóim elfogadni a kultikus Itárgyákaít, mégha több ezer éves a belénk ivódás is. A termléfcanységet szimbolizáló nőalakú vázából lett a herendi porcelán is, a közember megszokta, Ibogy a váza ilyen, ma miár senki sem (tudja, hogy a mőalalkú váza mit jelent. Ha fölajánlok Olyant, ami a virág tartására jobb, akkor egy idő után elfogadja, megszokja az új, szimbólum nélküli, célszerű formáit. Ahol tisztán práktiilkus a kapcsolat, iott ez fel sem merül, pl. az autó. Persze az első autó is fíákfcarszarű ivoilit. Egy biztos : hogy a tárgyakra szükség van.. Hogy szobrokra vagy képekre szükség van-e, azt 200 év múlva megmondom. Még hozzátenném, hogy most jutott el lahlhoz az életszínvonalunk, hogy mindenki vehet Olyan tárgyaikat, amit azelőtt csak a király, herceg vehetett, és az ember kielégíti ezt az utólagos vágyét. Nemcsak a legszükségesebbekre telik, ide eljutott az életszínvonalunk, hanem esetleg ami a felesleges zónába, .tehát nem a mindennapi létfeltételekhez szükséges, az is megszerezhető. .Azelőtt, (ha lerombolták egy közösség bálványait, megszűnt a közösség. Ha írnia valaki elvinmíé a műveimet, semmi különösebb nem történne.- A tárgyak kultusza mellett nem állítanám, hogy az embereknek nem kellenek „műalkotások”. Soha ennyien nem vettek festményeket, mint ma. És az az ember, aki korszerű autómárkát választ vagy korszerű lakberendezési tárgyat és elektromos tűzhelyet stb., az is a falára egy hagyományos, akadémikus stílusú csendéletet vagy tájképet akaszt. Nem ellentmondásos ez a helyzet?- Életszínvonal melllett életforma, életszemlélet kérdése. A legtöbb ember most ól olyan életszínvonalon, minit annak idején a németalföldi pölgáir, ezért vesz csendéleteit. Amíg a fejlődés fázisain — ha gyorsított lépésben is - de át nem esik az ember, addig nem kívánhatunk tőle itölbbet. A technika, a civilizáció következtében a falu is vátosáa370