Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Madách-reneszánsz a színpadon
gesztusa, mert a Zách-nemzetség kiirtása után következik be, amely sokféle friss gyűlöletet ébresztett az uralkodóház ellen. Keresztury Dezső a szembeötlő hibákat főként a király súlyának megnövelésével akarta eltörölni. Az elgondolás logikus: az új hazájához ragaszkodó, bölcs és becsületes Róbert már nyom a latban, még a lázongó nemzeti hős ellenében is. E megoldás a Madáchnál nem kellően indokolt rezignációt egészen más megvilágításba helyezi. Most már nem a jogalap elvesztésének, a hős testi hanyatlásának, még csak nem is mindenfelé megfogyatkozó hazafias ellenállásnak következménye, hanem maga előtt is titkolt rádöbbenés a király vonzó, jövőt ígérő politikájára. E művészi nyereségért nagy árat kellett fizetnie. Az új felfogás egybeesik a modern történetszemlélettel, de igen erősen szembeáll a Madáchéval, aki a reformkor Habsburg-ellenes nacionalizmusának hódolva nagy bajok kútforrását látta az idegen dinasztiákban. (Ezt az alapvető felfogásbeli különbséget nem lehet ledisputálni, viszonylagossá tenni, amivel Dersi Tamás próbálkozik Thalia magyarul tanul c. esszé- és bírálatgyűjteményében. A dráma e tekintetben félreérthetetlen, és célzatáról egyebek közt határozottan tanúskodik a Zách-nemzetség üldöztetése: bennük a kompromisszum lehetősége bukott el, Csák tiltakozása kapott igazolást (s ezt a költő ki is mondatja Omodé Margittal a IV. felvonás lezárásában.). A mondanivaló ellenkező előjelűre változtatása pedig már nem egyszerű „újraformálás”, aminek Keresztury nevezi munkáját. Jobb lett volna új címmel is éreztetni e nagyarányú átdolgozás tényét! Könnyen lehet, hogy valaki az itt elmondottakat afféle filológusi szőrszálhasoga- tásnak tartja. Ellenfelünk így okoskodhat: „Harmadrendű kérdés, milyen mértékben tért el Keresztury Dezső az eredetitől, az a fontos, mi lett az eredmény. Ha a felemás nyersanyag maradandó alkotássá szervesült, minden rendben van.” Ez az érvelés kifogásolható, ám ezzel most ne törődjünk. Tekintsük az „új” Csák végnapjait, a maga egyedi mivoltában. Bizonyos, hogy hivatott költő, kiváló irodalomértő, valamint Marton Endre személyében elsőrangú rendező közös vállalkozásáról van szó. Az előadás sodrása oly erős, hogy míg tart a színpad varázsa, el is nyom bennünk minden kétséget, ellenvetést. Utóbb azonban csalódottan vesszük észre, hogy régi és új nem forrt össze zavartalanul a Csák végnapjai átalakításában. Róbert Károly uralmáról Keresztury megfogalmazásában sok szépet mondanak el a mellékszereplők (Tamás érsek, Drugeth), hanem amikor magát Madáchot halljuk, mindennek a fonákja tárul fel. A Záchok tragédiája után ezúttal is kitör a trencséni nagyúr: „Attól remegtél, népem, hogy kiirtlak; Van más kapás, ki megteszi helyettem.” S a jelenet, a feljajdulással együtt ugyanolyan súlyos helyen áll, mint eredetileg: a végső megoldás előtt. Az átdolgozás központjába került a király szócsatája Csák Mátéval, amely egyúttal az Anjouk egységet, biztonságot, közembereket védő programját is meghirdeti. Róbert Károly tudja: „Rám szorul A védtelen paraszt, polgár, közember, Kit önző nagyurak nyúznak.” Csakhogy a szép nyilatkozat hitelét meglehetősen lerontja a megelőző „kép”, amelyben a legádázabb jobbágyüldözőnek mutatkozik Zsámbokrét, a központi hatalom haszonleső híve. Különös csupán az, hogy e leleplező erejű részlet eredetileg hiányzott a drámából, bár Madáchtól származik. Helye eredetileg a II. Lajos c. töredékben, ahol a királyi kincstartó megbízottainak mohóságát festi. Áttelepítése Keresztury szerencsésnek nem mondható leleménye, mivel saját koncepciójával ellenkezik, s a Madáchét juttatja szóhoz. Keresztury odaadó, de túlságosan merész beavatkozása így nem tudta teljesen zárt egésszé változtatni a Csák végnapjait. Mégis figyelmet érdemel módszere. Nem egyszerűen mai szemlélettel értékelte át Csák meg a király szembenállását, hanem a modern felfogásnak azon elemeit hangsúlyozta, amelyek Madách korától sem idegenek. Az átformálás során a Toldi estéje alapgondolatát oltotta be a színműbe: Csák Toldi Miklós 355
