Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Madách-reneszánsz a színpadon
Tanulmány NAGY MIKLÓS A Magyar Klasszikus Drámák ünnepi hetén két Madách-drámát is játszott a Nemzeti Színház: a Mózest s a Csák végnapjait. De túl az ünnepi fényeken a „Nemzeti” hétköznapjaiból sem hiányzik ez a két mű, és mellettük ott van a kisebb bemutatók egész sora: 1970 végén Gyárfás Miklós átdolgozásában a Mária királynő kerül színpadra Szegeden, egyidejűleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Színpada kísérletezik Nápolyi Endre felújításával, legújabban pedig a Csak tréfa veszprémi előadását közvetítette a Rádió. Mindez nem egyszerű „repriz”! Hiszen a Mózessel, Csák kai még csak próbálkoztak egyszer-kétszer a távolabbi múltban is, az utóbb említett három darabot azonban vastag porréteg födte, s a magyar szakos tanárok is mindössze a legszükségesebbet tudták róluk. Nem is lehetett másképp ez, mikor a Tragédián, Mózesen, Civilizátoron túl az irodalomtörténetírás sem merészkedett Madách fölfedezésében. Riedl a hármas drámakoszorú elemzése után szárazon jegyezte meg egyetemi előadásában: „Madách többi műveit nem érdemes behatóan tárgyalni. Mária királynő és Csák végnapjai c. történeti tragédiáinak nincs irodalomtörténeti értékük.” De hát mi történt itt? Megbukott Riedl s annyi más kutató hajdani fanyalgó értékelése, vagy kortársaink szállították le indokolatlanul a mércét? Végleges válasz kimondása előtt haladjunk át egy-két meggondoláson. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a Mózest kivéve valamennyi említett színdarab mélyreható változáson ment át, míg a nézők elé került. Nemcsak a felvonások rendjébe, a verselésbe vagy nyelvhasználatba nyúltak bele az átformálok (a Csáknál Keresztury Dezső, a Mária királynő, ill. a Csak tréfa esetében Gyárfás Endre, ill. Hubay Miklós), hanem erősen rövidítették is a szöveget, s újat is tettek hozzá. Eljárásukat az indokolja, hogy zsengékről van szó, egy 20-21 éves ifjú tolipróbáiról. Igaz, nem akárkiék ezek a szárnypróbálgatások, ám épp a drámai műfaj az, amelyben színpadismeret meg élettapasztalat nélkül a legizmosabb tehetség is csupán kivételesen alkothat maradandót. Mindez új kérdést vet föl: miért épp most gondoltak rendezők és írók az átdolgozásra, miért nem jutott ez négy-öt évtizeddel korábban pl. Hevesi Sándor eszébe, aki ugyancsak jól ismerte az elfeledett magyar színköltészet értékeit? A válasz egyik felében, amely a közönség igényeit illeti, bizonytalan vagyok. Szó lehet itt a múlt megismerésének vágyáról éppúgy, mint a gazdag, romantikus érzelemvilág szomj ázásáról, hogy a zengő tirádák, jelmezek, díszletek divatját ne is említsem. És túl ezen, itt van egy cáfolhatatlan igazság: jó fél emberöltő óta benne élünk az epikus dráma szökőárjában, fogékonnyá váltunk az irányzat hajdani előfutárai iránt. 353 Madách-reneszánsz a színpadon
