Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Z. Szabó László: Víz... víz... erdő...

utáni építkezés volt, komoly erősség, amit még növelt a víz védelmi ereje is. Később várkastéllyá alakították, quadrumpalotává lett, s a gyakori építkezések következtében a különböző stílusjegyek nyomait máig magán viseli. „A kétemeletes, négyszögű vár három toronnyal.. ., hajdan bástyákkal és sáncokkal is körül volt véve”, ami Vályi András leírása szerint a XVIII. század végén lebontatott, s azóta „. . .díszíti az ángoly ízléssel nem régen készült pompás úri kertye.” E kertben áll az említett „ezeréves fa”, de van egy másik nevezetes fája is, a híres Kont-fa. Hozzá fűződő történetek egész -sorával találkozik a szemlélődő, ha helybéli társaságában keresi fel a rezgőnyár-csonkot. Valójában mai állapotában 300 évesnek tekinthető, s a híres „ángoly kert” kialakításakor védelmére romantikus stílusban mellvédet építettek köréje. A monda szerint e fa alatt tartották megyegyűléseiket a mosonbéliek, itt szőtte híres összeesküvését Konttal az élén a „harminc nemes” a „jogtipró” Zsigmond ellen. A helybeliek bajthozó faként emlegetik; ha egy ága letörik, a Hédervári család egyik tagja meghal - tartották régen. És erre is volt példa a Héderváriak utódai között; egy égzengéses szörnyű vihar alkalmával egy hatalmas ága letört, s az egyik Khuen-Héderváry a rémülettől szívszélhüdés- ben meghalt.

Ez a fa határfája is volt a vidéknek, itt találkozott össze három megye, Győr, Mosón, Pozsony valamikor.

A víz határozta meg itt az ember életét. Élelmet adott - még az ellenségnek is, mint ezt az 1051-es adat, a Szigetközben kifogott ötven óriásviza esete bizonyítja. De gyakorta rombolt össze mindent, amit az ember épített: lakótanyát, szerszámot, vízen járó eszközöket, és elpusztította magát az embert is, aki utolsó erejével igyekezett féket vetni rá. Az első ránk maradt adat az árvízről 1012-ből való, a XIII. század legelején már az árvíz elleni védekezés megható erőfeszítéseiről olvashatunk, s ha a történetet böngésszük, egyre-másra sorolhatjuk az évszámokat: a legborzalmasabbak között az 1267-et, az 1838-at, és a legutóbbit, ami megváltoztatta a szigetközi falvak régi arcát is, az 1954-et.

Mert e tájon veszedelem volt a víz. Ám amennyi veszedelmet jelentett, annyi áldást is hozott.

Az ittlakókat hallal táplálta. Nemcsak III. Henrik hazánkra törő hadát, a szigetközieket is, a rajtuk basáskodó földesurakat is, meg gyakorta a királyi udvart is. A Szigetköz „szegény feje hajtott jobbágyi” naponta indultak útra a nagy fogás reményében, s tértek meg gyakorta üres iszákkal. A nagy halról álmodoztak ők, s nemzedék nemzedéknek adta át a legendává növekedett álmot a nagy vizáról, amelyik ott él a Bagamér környékén, a Töklevél tanya táján. S ahogy múlt az idő, lassan rémségesen nagy méretűvé növekedett, s már nem a kifogását kívánták, hanem inkább félelmetes voltát rettegték.

S a fogások? A fogások maradtak éppen olyanok, mint az előző nemzedéknél: ponty, kecsege, jász, márna, harcsa, tok, csuka s a fürge patuc. Ebből kellett megélni: vásárra vinni és etetni a családot. Ez alakította ki azután a hal elkészítésének megszámlálhatatlan módját. Erre egy példa az 1700-as esztendőből, annak egyik fennmaradt receptkönyvéből:

„Vizát tálaltak fekete lében, kecsegét sóban főzve, kéken, párét rántott hallal és meleg sülthallal rakva körös-környül, csukát sárgán, magyar módon.”

És hogy miféle étel lehetett a hal fekete lében? íme egy 1698-ban kiadott szakács- könyv receptje:

„Ha Posárt (pontyot) vagy egyéb halat akarsz így főzni: Az Halat tisztítsd meg, ha új, főzd bé, hadd álljon sóban, míg az levét készíted; azonban szép vékonyan pirits kenyeret jó feketén, azt hand vízbe, hogy vonynya ki a pergelt szagát, onnat kivévén, tedd egy tsuporba, abba vizet, bort, eczetet, főzd meg jól, szitán verd által jó sűrűn, és almát metélvén és hagymát mézben ránts meg egy kevés törtt Dió-béllel együtt és az

338