Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Körvonalak

ték a nevelőmunkát, meg is barátkoztak vele. A továbbtanulásra jelentkezettek már nem jobb híján választották a tanári pályát, a néhány éves gyakorlat, a gyermekek közötti nevelői munka során kialakult bennük a hivatás tudata és szeretete is.- Lehetne több pedagógusunk, ha oly sokan hátat nem fordítanának a pályának. A jelenség oka az esetek nagyobb részében a hivatástudat hiánya. Erre Kőszegen azt halljuk, hogy még azok is megszeretik a nevelést, akik kezdetben jobb híján gyakorolják azt.- így igaz. Néhány éve pszichológiai felmérést végeztem a kőszegi gimnáziumban. A „Mi szeretnék lenni” kérdéssel esztendők óta nyugtalanító problémára, a pedagógushiányra kerestem választ, mert nem hittem, hogy egyedül a gyengébb anyagi lehetőségek miatt romlott volna meg a pálya presztízse. Felméréseim azt igazolták, hogy az anyagi problémák mellett a késői pályairányítás miatt fordulnak el a serdülők a nevelői pályától. Az általános iskolát végzett első osztályos gimnazisták közül a lányoknak 60 százaléka pedagógus szeretne lenni, a fiúknak több mint 30 százaléka.

Az érettségi előtt álló - továbbtanulásra jelentkezett - lányok közül csak 8 százalék választja a katedrát, s pedagógusnak készülő fiú csak mutatóba kerül. Felmérésem tanúsága szerint azért, mert a serdülőknél már nem abszolút tekintély a tanár sem. A legapróbb részletekig mérlegelni kezdik a felnőtteket. Észreveszik a szülők, pedagógusok gyengébb pontjait, sokszor ezeket el is túlozzák. Nemegyszer szembefordulnak velünk. Ez a magatartás náluk életkori sajátosság. A kritikai érzék fejlődése együtt jár azzal, hogy a fiatal nem idealizálja a tanárt, vele együtt a tanári pályát sem. A négy év előtti válaszokat természetesen befolyásolta az is, hogy a pedagógusok élet- és munkakörülményei sem voltak rózsásak. Mégsem ez volt - szerintem - az egyetlen taszító tényező. A fiatalok egyértelműen vallották, hogy szeretik a kisebbeket.

A felmérés óta javult a pedagógus pálya presztízse, de véleményem szerint ahhoz, hogy megfelelő hivatástudattal rendelkező fiatalok kerüljenek az óvónőképzőkbe és a pedagógusképző felsőoktatási intézményekbe, olyan motívumakot kellene bevinni a gyermekbe a személyiségfejlődés időszakában - amikor a pálya vonzása még érvényesül — amitől a serdülő megérezné a nevelői foglalkozás nagy örömét, ezt a valóban felemelő érzést. Ezért a pedagógiai pályára irányuló középiskolás fiatalokkal valahogyan meg kellene ismertetni a pálya szépségeit. Talán egy pedagógiai szakközépiskola segítene egyrészt a hivatástudat kialakításában, másrészt azon, hogy a legtehetségesebbek se véljék másodrangú munkaterületnek a nevelést. Ma, amikor már szinte minden pályának megvan a maga szakközépiskolája, a pedagógiai szakközépiskolákat még nem teremtettük meg.- Egy újabb szakközépiskolára gondol?- Igen, egy általánosan művelő pedagógiai szakközépiskolára, ahonnét az óvónőképzőkbe, tanítóképzőkbe, tanárképző főiskolákra és tudományegyetemekre pályázhatnának a gyerekek.- A hivatás melletti erősebb elkötelezettség ilyen előzmények hatására feltételezhető. De hol hasznosíthatnák pedagógiai készségeiket azok a fiatalok, akiket nem vennének fel a főiskolákra és egyetemekre?- Nem hiszem, hogy veszteséglistára kerülnének. A nevelőotthonokban és a bölcsődékben is szívesen látnák a középkádereket. Furcsa dolog például, hogy a bölcsődékben, mert ez az intézmény az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozik, olyan ismeretekkel rendelkező gondozónőket alkalmazunk, akik „csak” egészségügyi középkáderek. Furcsának azért tartom ezt, mert a fejlődő gyermek már bölcsődés korban sem egyszerűen csak menthal-hygiéniai, hanem fejlődéstani eset is. Hozzá még fejlődésének neveléslélektani problémái a jelentősebbek. Véleményem szerint, ha ebből a ma még nem létező pedagógiai szakközépiskolából kerülnének ki a bölcsődei gondozónők vagy a nevelőintézeti felügyelők, sokkal kevesebb lenne a beszédhibás, és sokkal több a gyermek332