Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Boldogtalan aratás
- Rá kell állni az árpára - mondja az elnök. - A g-i szárító lerobbant, a mienk sem képes húsz vagonnál többet átereszteni naponta. Ha mehetnének is a kombájnok, le kell állítanunk őket. A szárítók nem győzik.- Mit mondtak odabenn? - A kérdező a megyére gondol, a „főhadiszállásra”, ahogyan egymásközt nevezik az operatív bizottságot.- Irányvonatokat indítanak Szolnok megyébe. A magtárak szárítatlanul is átveszik a búzát. Két nap alatt Szolnokra ér, semmi baja sem lesz a vagonokban.- Nem lesz az jó - vélekedik a főagronómus.- Ha minden ütem szerint történik, jónak kell lenni. Különben megrohad minden. Meg kell próbálni a lehetetlent is. Azért mondom, ma minden kombájn álljon az árpára, meg talán holnap is, ha menni lehet. Addig a vizes búza átmegy a szárítónkon. Az árpának meg mindegy. Ha befülled, befülled. Megeszik az állatok. A magtáros gőzölgő feketét hoz egy tálcán.- Négy felé osztottam a hat adagot - mondja. A többit a tekintetéről le lehet olvasni. Szeretne lelket önteni ezekbe az elcsigázott emberekbe. Az elnök kézben tartja az egyik poharat, néha megkeveri a kávéját, úgy folytatja.- Az erdő alatti búzára nem lehet rámenni. Térdig ér a víz. Hagyni kell. A Gyulamajori árpa reménytelen. Megemeltem egy helyen a rendet, felszakadt hosszan, mint a kötél. Abból már semmi se lesz. A lóher meg ekkora - mutatott a kezével a szék magasságáig.- Boldogtalan ez az aratás - mondja valaki, és súlyos csend nehezedik rájuk. Az iroda előtt nagy csoportokban állnak. Az udvaron szerelőruhás férfiak tétlenkednek. Szél se mozdul, ág se rezdül, akkora a harmat, mintha záporeső paskolta volna meg az ázott földeket. Valaki befurakodik az elnöki irodába, mintha megváltás hírét hozná, úgy mondja: itt vannak a csongrádiak! * Dióligetes, köves utcákon dübörögnek a kombájnok. Asszonyok, gyerekek, botra hajló öregek figyelnek ki a lombok alól. A keresztnél jobbra ágazik az út, megállnak. S. Mihály leugrik a kombájnról, bemegy a boltba. Levélpapírt kér, meg borítékot.- Negyedik napja, hogy elszakadtam az enyémektől - magyarázza -, oszt’ még nem is tudattam, merre járok. Egy asszonynak fényes lesz a szeme. A boltos egész csomag hófehér levélpapírt tesz a pultra.- Mind kérem - mondja a férfi. - Hisz nem vagyok egyedül. A társaira gondol, akikkel azon a keddi hajnalon elindult a Tisza partjáról. Váratlanul, készületlenül érte őket a riasztás. Este azt mondta nekik az elnökük, rendben van-e a gépük. Mondták, hogy nincs semmi baj. Akkor hajnalban induljanak el. Hogy hova, nem fontos. Valahol a Dunántúlon várják őket. S. Mihály éppen csak elköszönt. Megcsókolta az asszonyt, a fiát, aki jönni akart mindenáron, mert a hatévesekre valahogy átragad a riasztás láza. Kinek volt akkor eszében, hogy levélpapírt hozzon magával? Még a borotváját is otthon feledte. A boltban ácsorgók nézik az alföldi embert. Vékony, szikár. Az ádámcsutkája gyorsan mozog, amikor beszél. Nyújtja az i-ket, az a-t ao-nak ejti. Csuda érdekes. Es roppant megnyerő a határozottsága. Ahogy keblébe rejti a levélpapír-köteget, ahogy fellendül a kombájn magas ülésébe, s szinte egyetlen mozdulattal elindítja a behemót testet. S vele együtt megmozdul az egész utca. A kombájnok megindulnak a búzaföldekre. Mikor írják meg azt a levelet? Ki tudja? A nyugtalanság érzete elmúlt, amikor S. Mihály megvette a levélpapírt. Majd megírják, ha pihenőre készteti őket ez a lehetetlen idő. 327
