Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét
Nem is volt olyan kellemetlen és nem is tartott sokáig. A baj az, hogy rohannom kellett a közeli W. C.-re, hogy a feszülő érzéstől mielőbb megszabaduljak.- No, ezen is átestem - gondoltam büszke trónolás közben. - Holnap ilyenkor már túl leszek mindenen. Másnap reggel aztán az érdeklődés középpontjába kerültem. Még egy beöntés, de ezt már az ágyban kaptam. Ez rosszabb volt, mint az előző napi. Lehet, hogy a cső vastagabb volt, elég az hozzá, hogy keservesen nyögtem. Pedig ugyanaz a nővér adta, mint az elsőt. Lehet, hogy idegesebb és érzékenyebb voltam, mint az elsőnél? Aztán bevonult a műtőszolga, és megborotvált - odalent. Most már nem volt semmi kétségem sorsomat illetően. Jött a főnővér, és adott egy injekciót. Ugyanakkor vért is vett, meg sem kérdeztem mire. Átadtam magam a kollektívának, csináljanak velem azt, amit akarnak. Ment is minden mint a karikacsapás. Az együttes kitűnően és összehangoltan végezte munkáját. Már csak az hiányzott, hogy a tolókocsi értem jöjjön és begurítsanak a műtőbe. Csodálatosképpen nem voltam izgatott. Valami történik velem, amit én kívántam, és aminek sikeréhez vagy sikertelenségéhez nem kell semmivel sem hozzájárulnom. Csak át kell engednem magam a mások akaratának, akik valamennyien tudják, mit kell tenniök. Nem lepett meg, amikor a műtőszolga bejött értem.- A járgány előállt, - mondta. Hangja nem volt ünnepélyes, de még vidám sem. Bebújtam a papucsomba és követtem őt. A szobámból való kivonulásom csendben-rendben történt. Nem búcsúztatott senki és én sem búcsúztam senkitől. Amikor a műtőszolga végigtolt a folyosón, észrevettem, hogy egy-két ácsorgó beteg kíváncsisággal elegy szánakozással néz rám. Ez is valami, az emberi szolidaritás apró jele, de most többre vágytam. Aztán rájöttem, hogy sebészeten vagyunk, ahol megszokott kép a műtő felé és a műtőből távozó beteg. A kórház eddig ismeretlen részébe kerültem. A vizsgálóban már voltam, de a műtőben még nem. Ilyenkor délelőtt már teljes itt az üzem. Fehérruhás, maszkos férfiak, nők közlekednek az előtér és a műtő között. Az egyik sarokban az enyémhez hasonló kocsi áll, azon feküdt valaki, aki szintén még nincs túl az egészen. De már gurult is a kocsi a műtőasztalhoz, hogy áttegyenek rá egy altatott, eszmélettelen, sápadt beteget. Nem akartam odanézni, nehogy inamba szálljon a bátorságom. Kitartóan bámultam a mennyezetet, és nem gondoltam a műtétre. Minek? Most már rajta vagyok a futószalagon, nem szólhatok egy szót sem. Mellesleg nem is szólt hozzám senki. De mit is akarok? Hirtelen eszembe jutott, hogy elutazásom előtt találkoztam egy barátommal a Lenin körúton. Elmondta, hogy 25 éve van sérve, és soha eszébe sem jutott, hogy megoperáltassa. Miért kellett nekem sietnem vele? Mindig „megelőztem a koromat” - mondogatták rám otthon. Telnek a percek, ott fekszem elhagyatottan a tolókocsin és a kutya sem törődik velem. De nem vagyok türelmetlen, élvezem, hogy nem fáj semmim, hogy egészséges vagyok. Dehát akkor mi a fenének vagyok itt? - mondta a kis ördög, aki mindig odaáll disputálni az emberrel, amikor senki sem kérdezi. Hazagondolok. A lakás csendes, a feleségem ott ül a kerek asztal mellett és a mai újságot böngészi pápaszemmel a szemén. Két kis unokám „hivatalba” ment, édes hangjuk nem hallatszik keresztül a falon. A balkonon gyülekeznek a galambok. Előbb a „főgalamb” érkezik, nagytestű, kékes-fekete színű madár, elhelyezkedik a balkonrúd közepén, és várakozóan tekint befelé. Ez a galamb már három éve vendégünk, nagyon respektáljuk mindketten. Ha megjelenik, kiszólok a konyhába:- Itt a főgalamb! Persze jól tudom, hogy a galambok etetését a törvény nem helyesli és igaza van. 319
