Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - G. Bán Zsuzsa: Százholdon születtem
gessek a konyhaablakon is. Az már a Nagy Pál utcára nyílott, szemben Haragosék háza állt. Mindig szívesebben nézegettem ki azon az oldalon, mert az ő házuk sárga volt, és nem beton, nagy téglakerítés takarta el a kertet, lándzsás vasrudak közül kandikált ki a bokorsövény. Ügy képzeltem, hogy az a kert végtelen lehet, és nem lepődtem volna meg, ha pirossapkás manók, kicsi koboldok futottak volna át a homokos kerti úton. Van abban az utcában egy kis öntöde, valamikor egyedül dolgozott benne Fábián bácsi. Van nekünk is egy lábasunk, amelyet ő csinált, súlyos, érdes falú edény. A Vasas Ktsz megalakulása után ő is belépett oda az öntödéjével, és azóta a tábla is ott van a ház oldalán, „Vasas Ktsz öntő részlege”. Fiatalokat tanít a szakmára Fábián bácsi most. De nem is az öntöde miatt említem, hanem mert az a ház az utca központja. Azt hiszem, most sincs olyan gyerek a környéken, aki ne ismerné, és ne szeretné Fábián nénit. Ügy nem mehet el százholdi gyerek az ablaka alatt, hogy ő ne kopogna ki, felemelve az ujját:- Várj egy kicsit, kedvesem! Van itt neked valami. . . A gyerek megáll az ablak alatt, mint ahogyan én is tettem régen, aztán Fábián néni kezébe nyomja a kis csomagot. Frissen sült rétes, rózsaszínűre pirult tepertős pogácsa, szelet csokoládé vándorol a gyerekek kezébe. S ilyenkor egy pillanatra elfelejti a bánatát a néni. Őneki nem lehetett gyereke. Ha pénzt hoz valakinek az utcában a postás, és nincsenek otthon a háziak, bekopogtat Fábián néni ablakán. Meghatalmazása van mindenkitől. Átveszi a pénzt, és kitesz egy fehér papírlapot az ablakába. Aki várja a pénzt, észreveszi a jelet. Minden környékbeli gyerek az övé is egy kicsit. Nagyon régen nem jártam arra már, amikor egy napon végigsétáltam az utcán, a kisfiámat tolva. Amikor áz öntöde elé értem, eszembe jutott minden, és hirtelen úgy hittem, azt is csak képzelem, hogy Fábián néni kikopog az ablakon.- Várj, kedvesem! - integetett örömmel. Két leveses, érett körtét nyomott a markomba könnybeborult szemmel. Egyet nekem, a másikat Petikének.- Hogy megnőttél! - ingatta a fejét őszinte álmélkodással. Annyi minden változott, csak Fábián néni ugyanolyan, mint régen. Kisgyerekkoromban azt a környéket ismertem én csak a világból. Iskolás koromban szélesült ki körülöttem. Megismertem minden zegét-zugát, megszerettem a várost. Hogy mit lehet egy városon szeretni? Hát az emlékeinket. Egy szűk kis cukrászdát, ahol az első szerelmemmel találkoztam. A felöntött sportpályát a város másik végében, ahová korcsolyázni jártam. Lámpák égtek az agyonkarcolt jég felett, megafonzene szólt, és együtt énekeltem én is vele, mély átérzéssel:- „Igazi csókot csak Pesten lehet kapni, a pesti csóknál nincsen édesebb . . .” A cipőm kisebb volt egy számmal, mint a lábam, és mire hazakocogtam, végig a városon, már úgy éreztem, mintha tűz égetné a lábamfejét. Szeretni lehet egy várost a régi strandért, ahová fürödni jártam. A medence szélén elsárgult, kikopott a fű az állandó taposástól, és ha víz alá nyomott valaki, öcsémért kiabáltam, segítséget kérve. Lenézett, mert lány vagyok, de azt sosem tűrte, hogy bántsanak. Fürödtem én Sopronban, az erdei strandon, vagy Hajdúszoboszlón, Pesten a Gel- lértben, de melyik volt fogható az itteni régi strandhoz? Hiszen itt mondta nekem először egy fiú, hogy szép vagyok. Nyári estéken a Gyöngyös-parti sétányon találkozgattam életem nagy szerelmével. Elmondtunk egymásnak mindent, amit előttünk is, azóta is elmondtak sokan. Felesküdtünk az ég minden csillagára, hogy örökké fogjuk szeretni egymást. Az ilyen szent eskü- véseket nem felejtheti az ember, sem a helyet, ahol elhangzottak. 260
