Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - G. Bán Zsuzsa: Százholdon születtem
G. BÁN ZSUZSA Százholdon születtem Ha végig ebben a városban maradok, talán soha nem tudom meg, mennyire szeretem. Hogy évekig másfelé jártam, mélyebb színt, édesebb zamatot nyert minden itteni emlék. Az újra-felfedezés örömével járok házai között, és egyaránt megmelegszik a szívem, ha régi képeket, vagy ha újjáépített részeket, azóta beépült helyeket találok. A Rumi úton, arrafelé, ahol gyerekkoromban laktam, egy kis saroképület roskadozott régen, Scheffer néni trafikja. Dohányt, cigarettát, csokoládét, meg iskolafüzeteket lehetett vásárolni nála. Nedves, sötét kis helyiségben üldögélt a pult mögött, mindig úgy emlékszem rá, ahogy tenyerét hátul a fájós derekára támasztotta, és fájdalmas-szelíden pillantott a belépőre. Az alacsony kis épület is, mintha őrá hasonlított volna, összegörnyedt, csendeskén meglapult az utca sarkán. Egyszer, esős délután, átfutottam a kicsi üzletbe egy füzetért. A járda fényesfeketén tükrözte vissza a házfalakat, és amint a trafik ajtaját kinyitottam, hirtelen elöntött a szánalom. Scheffer néni a pultra borulva aludt, kicsi, szürke kontya fellazult a feje búbján, karjára fektetett, féloldalra fordított arca beleveszett a félhomályba. Nem ébredt fel az ajtónyitásra, az eső egyhangú kopogással verte kint az ablakot, és elszorult a torkom a magány, a szinte tapintható egyedüllét vigasztalan látványától. Első gondolatom az volt, hogy visszahúzódom halkan, de amint körülpillantottam, észrevettem a polcon a füzeteket. Levettem onnan egyet, megnéztem az árát, és letettem a pultra a pénzt. Évekkel ezelőtt, egy ugyanolyan esős, őszi délután a temetőbe költözött özvegy Schefferné, és hamarosan az apró házat is lebontották. Most kétemeletes társasház áll a helyén. Van itt egy út a város szélén, agyagos kaptató. Ha elkeseredtem valamiért, - előfordult -, akkor nekivágtam az utcáknak, és szándékosan, vagy öntudatlanul, mindig erre az útra jutottam ki, valamerre az oladi domb alján. Mire a végére értem, úgy elszállt belőlem minden fájdalom, mintha sosem lett volna. Ha most akarnám megkeresni, nem is hiszem, hogy rátalálnék. - Jól emlékszem, az út két oldalán bokorindák fonódtak egymásba, galagonya, meg kökény. - De ha egyszer, úgy istenigazából elfogna megint a szomorúság, meglelném, biztosan. Akármerre is indulnék. Lehet, hogy mindenkinek van egy ilyen útja valahol. Az enyém itt, Szombathely határában. Az embernek kell, hogy legyen hazája valahol. S hol lehetnék én otthon, ha nem a szülővárosomban? Azon a részen, amerre én laktam gyerekkoromban, de már a téglagyári gödrökön túl, apró kis kunyhók lapultak, végig a Perint partján. Nagyrészt cigányok lakták, „bűntanyának” hívták azt a települést akkoriban. Szinte naponta kéregették végig hosszú selyemszoknyás, pruszlikba, vagy kifényesedett férfizakóba öltözött cigányasszonyok az utcánkat.- Egy kis kenyeret, ázisten is megáldja! - Zörgették a kaput, ablakot, pislogtak felfelé alázatosan. Ha adtam, beletaszították a fonott gyékénycekkerbe, és szó nélkül álltak tovább. 256
