Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Maros Dénes: Őrzője vagy magadnak (elbeszélés)

- Nincs mit szégyellenem. Az én erőmtől gyarapodott itt minden. Amit öcsém magával vitt, újra megteremte a föld. Hány új ösvényt mutathatok neki, hány új fát, ágaik közt hány új fészket! Nem mondhatja, hogy rosszul őriztem a rámbízott javakat. Örülhetek szerencséjének, nem szégyeníti meg munkámat.

Apja várta a ház előtt. Olyan torz volt mosolya, hogy lépni is nehezen tudott látásától.- Fiam, ne kérdezz tőle semmit - mondta az öreg sietősen, - Szerencsétlen a te testvéred. Semmije sincsen. Csak az életével ajándékozott meg minket.- Akkor meg minek ez a nagy dáridó?- Él az öcséd, nem elég ennyi?- Én is élek.- Ne légy igaztalan! Ö megbűnhődött mindenért. Már alig élt.- És ezért ünnepeljem?- Te soha nem szenvedtél az éhségtől, ő szűkölködött.- Mit tett a gazdagságával? Senki nem tékozolhatja el javait büntetlenül. Visszajött, befogadod. Legyen! De mérj egyenlő mércével! Mit tett ő, és mit tettem én? Hát akkor miért ő ül a fő helyen? Az ételéért, az italáért, a ruhájáért az én erőm fogyott. Miért nem engem ünnepelünk?- Öt elvesztettem.- És ha engem most veszítesz el?- Nem engedem . . . nem teheted fiam.

Az öreg meggörnyedve vánszorgott az asztalhoz. Kisebb fia összezárt szájjal ült az asztal közepénél. Félt bátyja igazától, és bátyját hiába kereste a vigadók között.

Az idősebb testvér elébb az új kertekhez rohant. Fiatal fát csavart meg, hogy ropogott törzse, és vékony kérge alól nedvesen fehérlett elő fája. Szorítása gyengült a fa minden roppanásától. A gabonához vitte haragja. Tüzet csiholt. A már sárguló kalászok sziszegve kaptak lángra. Egymásra hintették volna a szikrát. Nem bírta látni pusztulásukat, végighempergett a tűzön.- Pedig így lenne igazságos! - ordította a ház felé. - Az én jussom legyen mindenkié?

Aztán lefeküdt a megperzselt szálak közé, magára tört néhány marék szalmát. Nyitott szemmel várta a reggelt. A gyenge szél alig borzolta a gabonát, úgy futott el fölötte, a vigadók lármáját víve magával.

HARASZTI LÁSZLÓ: SIKLÓS

21 I