Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Molnár József: Nyári fehér felhők (elbeszélés)
MOLNÁR JÓZSEF Nyári fehér felhők Ültünk ketten a kunyhó előtt, szemét behunytan a Nap felé fordulva a sovány kis Jenő és én. Töpörödött öreg néni a kunyhóban pirítós kenyeret készített reggelire; azt néztem, ahogy babrált vele. Az első pirítóst hajlottan a kortól s a sok görnyedéstől öröklött alázattal Jenő felé nyújtotta.- Tejet ittam, néni, köszönöm, nem kívánom - mondja és kissé remeg szája széle. Evésre nógatjuk. Találgatta a néni, ilyen hirtelen mi lelheti megint. - Baj is az, hogy fokhagymás lesz tőle? Jenő elfordította fejét, arca fáradt, mint a virrasztást vállalt halottsiratóké. Pedig, amikor kiültünk még nevetett, és közben nem bántotta senki. - Ezért olyan egyszálbél, lelkem - mondta a néni és adta a pirítóst kezembe. Megkereste tekintetemet, elnéző mosoly ült szája szélén, - úr szegény - ezt súgta mosolya, vagy más ilyen értelmű szánakozást Jenőkéről, mert az környezetbe nem illően törékeny, nyurga és halovány. - Jenő csak nézett a szőlőtőkék közé, pedig nem volt semmi látnivaló a karók között. Lehet, az bántotta, hogy megkérdezése nélkül rendeltem pirítóst, lehet, hogy csak az: a néni nem kérdezte meg tőle, milyenre csinálja, hogyan szereti?- Büdös lennék nagyon - ismételte nagy lelki válságok hangnemében. Hirtelen állt fel, - megyek le - mondta olyan hangon, mintha torka könnyes volna. Jenő ilyen. Hét kilométernyire éltünk az első nagyobb lakott helytől, vonat járt a szőlőhegy lábánál, onnan integettünk néha üdvözletét az emberiségnek, - különben környékünkön egy mogorva vén vasúti őr, annak gránátos termetű felesége, két gulyásbojtár - vagy ahogy szállásadó gazdánk csúfolta „marha-gyakornok” - és a káptalan cselédje voltak a megszólítható emberek. Tíz nap óta éltünk ebben a paradicsomi ki- kapcsolódásban.- Nomád életet fogunk élni - lelkesedett Jenő, amikor a nyári csavargásunkat terveztük - sátorban fogunk lakni, magunk sütjük a szalonnát, hagymát eszünk hozzá, sok hagymát, és e reggelen kijelentette, hogy büdös lenne tőle a lehelete. - Legalább mást evett volna a bolond. Nem vitt le semmit magával. Kiáltottam utána, de ő csak ment a zavarával és a képtelen érzékenységével. A néni is bámult utána; azt hiszem alapjában véve megszerette. Jenő kecsesen, mint egy balerina átbillegett a síneken, és eltűnt a fenyvesben. A fenyves harminc méteres sávban húzódott a vasúti vágány és a tópart homokosa között. Amíg a fenyvesen átment kisimult az arca, mert magára maradt. Elfeküdt a homokoson, és behunyta szemét. A délelőtti áj tatosság mindig így kezdődött. Ebben a fenyvesben szedett fel bennünket ama nyárra rendelt házigazdánk, a kunyhó és a hajlott öregasszony ura. Eredetileg úgy volt, hogy körülvándoroljuk a Balatont, de Jenő két napig bírta csak a dicsőséget. Nekem nem is szólt róla, úgy nézte ki a kunyhó-fülkénket, gavallérosan alkudta ki bérét. Ö három hétig el nem mozdul innen, annyira megtetszett neki. 198
