Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - SZEMLE - Móczár Albert: Németh László: Két nemzedék

a kifejezés minden dimenziójában.” Kitűnő megfigyeléseket tesz és találó arcképeket rajzód. Alapelve szerint az „író munkásságának esztétikai értéke szétválasztó a tatlan próféciájának társadalmi súlyától”. Az osztályhoz valló hűség szerinte ,„az író számára nemcsak erkölcsi parancs, de ingyen bányábédet is, anyagbeszerzés. A szándékos osztályedfogultság azonban (mert hisz önkéntelen mindenkiben van) épp abban akadályozza meg, ami számára a legfontosabb: hogy öviéinek a Nagy Jót a világiból kicsikarja. Az írótól ugyanis még osztálya sem pár tállá spont ok illusztrációját várja, hanem a Titkot, a hatalmat jelentő Iglét, amiből holnap piárt is lehet, de ma csak egy fogékony, igazságszerető idegrendszer tud annyit magába gyűjteni belőle, hogy észrevegyék”. Távcsövét ugyan nem irányította néhány jelentős kortársára ez a kiváló kritikus, de biztos szemmel látta meg Tamási, Illyés, Kodolányi tehetségét, követte és irányította fejlődésüket. Állandóan fürkészi, mi okozta egyes szerzők kijboutakozásának megtorpanását. Pl. Móriczról írja :l OßO-ban: Nem érezzük a haladás egyenletes ívét. Mi párologtatta cl a mohó tanuló- kedvet? Sem emberlátása, sem nyelve nem terjeszkedik úgy, ahogyan várni lehetett. Mi állította meg? „Visszahúzó erőnek látja általában az elfogult és irányt nem mutató kritikát, az alkat legmélyére ólmosodó kispolgáriságot, a szellemi ruganyosság hiányát vagy a siker csábítását. Egyeseknél az önismétlést rója meg — Minek a bevett várat újra rohamozni? -, s új témák, műfajok, versformák birtokbavételiére buzdít. A kisebb í-nivenoójú költő Viszont jobban teszi, „ha alázatosabb az jólétiével és az életiével szemben. így a versek bősége ugyan nem olyan imponáló, de feszültségük és jelentésük nő”. A fiatalokat attól óvja, ne lépjék túl tehetségük határát, illetve a saját alkatuknak megfelelő utat válasszák a különféle hatások és hajlamok dzsungelében. A kritikusnak és miniden tehetséges embernek „nincs nagyobb érdeke, mint a többi tehetség védelme”. A középszerűek tehetségei len es összefogása a tehetséget üldözött, félreismert és önmagát hetykén túlbecsülő zsenivé vadítja. A kritika rózsája Németh LásZló számára is termett töviseket. A megbírálták olykor durván Visszavágnák, s még a bálátok közül is sokan feleslegesnek tartják a bírálatot: „Alkoss és ne bírálj”. Ezeknek mondja Németh László: „Elfelejtik, hogy az alkotásokat is könnyebb elnyomni ott, ahol a bírálatot elnémították”. Szenvedélyes tárgyilagossága nem ismer sérthetetlen nagyságokat. de az értéket elismeri, tévedését bevallja vagy később pontosít véleményén: „Senkit se mondj torzónak a halála előtt”, -vagy a „tehetség, mint a hazakocogó ló, botlás közben is tudja, merre az istállója”, illetve „jó kritikákkal kell megszereznünk a jogot a rosszakra. Amint a bírálatnak általában az a hitele, ha mindenfelé van suhintása”.

A regények, drámák, tanulmányok bősége melllett Németh László kritikáinak mennyisége és -minősége is lenyűgöző. Esztétikai mazsoláit az egész életmű kalácsából szedegethetjük ösz- sze. Ezek az — úgy tűnik, nem újszerű és nem rendszerit alkotó - nézetek bepillantást engednek szépírói műhelyébe. „Az az élet, amit valóban élünk: lehasadt szilánkja az igazi életiünknek, amely mindig latens marad. De a költészet épp eb!bő<l a lappangó életünkből táplálkozik”. 'Milyen találó és önmagára is érvényes ez az - egyébként Illyésre tett - megjegyzése: „Egy életeit elszal adgálunk a mások művei közt s megmaradunk annak, ami első szájnyitásra voltunk”. A művészeti a teljesség és harmónia utáni sóvárgás, az élet mechanikus determináltsága elleni lázadás: realizmus és költészet egysége. A mű - „sokszorosan rendezett élet”, belső kompozíció, alakok, eszmék, szavak: a régi világ elemeinek új elrendezése, megvilágítása és szét nem bontható ye- gyülete, „jól élőké szítcítít varázslat”. Németh László realizmusigénye nem szűkkeblű. „A művészet nem lehet olyan bonyolult, mint a valóság. De érezheti a világ bonyolult voltát: kiválasztja azokat az elemeket, amelyek a valóság illúzióját keltik.”

Németh László kritikáinak bátor hangját vagy szép stílusát egyaránt csodálhatjuk. Mondanivalóját pompás hason!átokkal világítja meg, ezekben olykor természettudományos műveltsége sziporkázik. Nézzünk néhány példát! József Attila - népköltészeten és szürrealizmuson csiszolt - képzettársításának hézagosságáról szólva: „A szellemi folyamat .nála nem folytonos, hanem lökésszerű”, s ezt a „benzinmotor pufogásának” szakaszosságához hasonlítja. Milyen szemléletesen láttatja Illyés talányosnak tetsző változatosságát: ,„Az ihlet fölvert szelei hányják-vetik őt, minit színváltó fűzfát, amely egy-egy széLrohamnál szürkéből ezüstbe, azután megint ezüstből szürkébe fordul”. Németh szellemesen csipkelődik és gyilkosain, ironizál: „A malom szépen dalol, de hol. van mögötte a vízesés?” „Sajnos nincs reményünk, hogy 193l2 lírája elakadjon. Ahol .a. tudományos, pályafutáshoz a porcos halakénál lágyabb gerinc, kell, a politikus, vagyontalan sági esküt tesz szellemiekben s a regényíró két tanúval igazolja, hogy regényében nincs irodalom, ott . a lírikusok mindig lesznek, a líra kolostoraiban nem akad el a zsolozsma”.

A kötetben sok érdekes eszmefuttatást olvashatunk a nyelvről, a műfajokról, az esszéről, az irodalmi életről. Németh László a költők verselésében -sajátos agyműködésüket figyeli -meg. Sokat foglalkozik a költészettel, talán azért is, mert fölfedezi, hogy a magyar líra „sokkal nagyobb mértékben gondolati, mint elismerik” s így jellemzi természetiét: „Az elátkozott bőség lázadó tűnődése magán s a világon.” Nagy kár, hogy újabb irodalmunk csikói nem érezhették Németh László • zablarándítá-