Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Móczár Albert: Németh László: Két nemzedék
szemle MÓCZÁR ALBERT Németh László: Két nemzedék Az életmű-sorozat újabb kötete a kritikák gyűjteménye. Az első tanulmány „Az Ady- vers genezise” (19í2i5), az utolsó az „Ady ünnepére” (1944) - tehát az ellenforradalmi korszakot íveilik át a bírálatok, melyekben feltárul az irodalomtörténet születése. „»Minden műfaj közt, amelyben dolgoztam, talán ezt szeretem a legjobban. Nem is akarom közösségit célokkal menteni a vonzódásomat iránta. Igaz: az ember igyekezett a szenvedélyeiből is eszközt csinálni, de a szenvedély sarkallta s jutalmazta magától ás. Aki nem ismeri a mámort, amellyel az alkotó szellem rnegil esése, egy mű szétszedése és összerakása, egy lélekben kihordott szervezet fejlődéstörvén yeinek és fqlődészavarainak a megfigyelése jár, nem is tudja, milyen szép és változatos természettudomány: műbírálaitot írni”. Németh László szerint alkotás ez, az ihlet lázbeszéde az ész ítélőszéke előtt. Elutasítja az intuíció és Szellemtörténet inflációját. Nem csupán egyes könyveket akar bírálni. A nagy összefüggéseket keresi, „írók helyét az írók közt, könyvek helyét a nemzedékek munkájában, emberek helyét a népek sorsában”. Nemcsak megállapít, hanem oktat és irodalmi szekértábort szervez. ,,A kritikus sok jelenséget figyel meg s azzal, hogy összeköti őket, siettethet lappangó folyamatokat”, az egyes írókban és az irodalom egészében gyűjti fókuszba a szétszórt sugarakat, hogy bevilágítson a korszak öntudatának éjszakájába. A kritika számára nemzet nevelés, az irodalmi fegyverek kritikája, s bár úgy érzi, ,,a kritikus nyelve bízónyjtalan hebegés a dolgok árnyéka körül”, íróval, közönséggel és műbírálóval szemben a legmagasabb mércét állította fel, mert „az író erkölcsi kötelességének tartja, hogy minden ugráshoz élete teljes svungját vegye”. Várja azt az írót, aki végrehajtja a világirodalmi áttörést. Ez az író majd „támadhatatlan formában” lesz összefoglalója történelmünknek, de ehhez .„kultúránk átütő ereje” szükséges, s „egy kultúra ell en es zseniromantikát” kell kiirtani a közvéleményből. Az író művelt legyen, vagyis .„emelkedjen az emberiség örök problémáihoz” is. Mi a tehetség? Szellemi hév, természeti bőség s eltévelyedést kizáró garanciatulaj doniságok: önfegyelem, kora kultúrájában alkotó szerepet tudjon betölteni, /biztos ösztöne legyen ahhoz, hogy hol kínálkozik új és „neki való szerep, melyet végigjárva ereje megsokszorozódhat, képesség és helyzet frigyéből új képesség” származhat, s anyaigát s a nyelvet szákavatottan ismerje. „A tehetség csak — potencia, lehet belőle valami, minit a magból, de sok minden kell hozzá, időjárás, vakmerőség, erkölcs”. A művészi nagyság részben történelmi termék és perspektíva dolga. „Halbaltat!an az, aki feltámadhat”: ott parázslik „az elveszett időben s csak meg kell kotorni a hamut”, azaz oÍvásni kell a művét, s aki melegedni akar, melegedhet. Németh László számára nem az a fontos, hogy a tehetség nagyságrendje sas vagy ökörszem, hanem a tisztaság és tökéletesség, mellyel betölti „önnön ideáljait”. Másutt azt írja, hogy a tehetséget az is jellemzi, ami művéből kimaradt, s a kritikus dolga, hogy e2t is mérlegre tegye és ösztönözzön a teljesség felié. A tehetség közösségi tettekre kötelez. Németh László az írástudók felelősségét és mulasztását kéri számon pl. Szabó Dezsőtől vagy Szekfü Gyulától. ,,S ha a nagybirtokosok nem •fizették meg ebben az országban az adójukat, ne féljünk kimondani, hogy a szellemi nagy- vagyonok sem fizették meg”. Németh ostorozza a meghunyászkodás különféle formáit. ,,Ha a magyar művelt osztálynak csak egy töredéke is igazán megtette volna a kötelességét, a mai politikusok nagy része nemcsak a parlamentből, de a ferencvárosi sörcsarnokiból is kiszorult volna” - írja 1984-ben. Ekkoriban Németh László esztétikája is alkalmazkodik a megvál187
