Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - Paku Imre: Bárdosi Németh János

A sons kidálo'lója tehát Bá>r,dosi Németh, annak a sorsnak, amelyik Móricz Zeigmood parasztaofvelláiihan oly sok változatban, kíméletlen. igaémóndássál tárult az egész ország olvasóközönsége elé. KöÜtönlk halkabb húrokat pendített meg, az ő hírmondása, vészjelzése aránylagosan kevesebbet tételez föl, közelebb állónak érzi-sejtS a megoldást, miiint az egész ország parasztságának helyzetét kétségtelenül j óbban és alaposabban ismerő Móricz Zsigmond. Bárdosi Németh költészete meg személyes élményekkel átitatott három regénye a társadalmi jelenségekre fényit villant, fényosóválhan mutatja meg a bajokat; sajgó fájdalmakat jelez, idéz, rögzít, ugyanakkor Móricz Zsigmond élesen bírálja, föltételen megoldásait keresi, követeli a parasztélet mély pontjait fölidéző iföjlemlányelknidk, kiáltó !mulaSztésolkn,ák.

Egy koirszaík gyermekei őlk, méghozzá azonos társadalmi rétegből származtak, érthető, hogy szemléletük a legtöbb ponton találkozott, ám a távlatok, belyzetfölm'érések Móricánál nagyobbak, mélyebbek. Az azonos lírái, személyes indulat az egyiknél lírai sóhajokban töri fölszínre, a másiknál egy hatalmas erejű, tíllenállhátatlan sodrású elbeszélő művészétben; sok száz helyszíni tudósításban ábrázolta, tudatosította bíráló elméjének türelmetlenségét: mindkettő más és más szorítással kapta el az dleső szegények karját. Nem párhuzámállítás az előbbi fejtegette, hanem két rokon magatartás egyeztetése, hiszen az (élmény forrása - mondhatjuk bízvást - mlimd Móricz Zsigmond, mind plédig Bárdosi Németh ©setében a falusi szegények élete, ahonnan szármáztak. Mindkettőjük tollát egy .mélységesen mély, az ún. mögöttes líra - a .nép sorsának gyötrő érzete - vezette.

Költőnk csaknem.öt évtizednyi p.alyájla folyamán Dunántúl .költője maradt, .szép- szerével szőkébb hazáját ritkán hagyta ©1. Kevesen jegyezték el magukat annyira szülőföldjük közeli és távoli táljaival, mint éppen ő. A nagyszerű dunántúli költők sorában éppen azáltail különítette el magát, hogy következetesen megmaradt e szépséges táj MetáiSiében.

Dunántúl néki nem kiröpíteő fészke, honám állandó költői lakóhelye, majdnem kimeríthetetlen és nyilvánvalóan egyetlen .ihlető forrása. Elődei és kortársai, valamennyien, szülőföldjük tájegységéből az egyetemesség felé-fülé törtek és úgy emelkedtek a csúcsra, Bárdosi Németh János szerényebben, szülőföldi elemekből építette költészetének lassan emelkedő, vontatottan alakuló talapzatát, melyen .aztán biztosan ás mindig ímegálllott. Egyii!k emiékezetós költői levdlébea mondja:

Nézd, engem is a hű pannon táj és lanka, a latin-hullámú dombsor vall fiának, s nincs oly fordulata a hiú reménynek, miért odaadnám én is ezt a halmot.

(Nehéz föld, .1941)

Majd egy másik vallomása hitelesíti szőkébb hazája szeretettét:

A leghívebb szó tied völgy, halom, kis lanka bokra s én hallgatom a sás közt futó csermelyt, békadalt, mint akit egy igézet fogva tart.

Ha elfáradtál s nehéz a szíved, dőlj a gyepágyra némán, lomhatag és aludj el a tücskök-iriszek szelíd dalán egy hús boglya alatt.

(Rög és lélek, 1941)

11