Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Morvay Gula: Utolsó találkozás (elbeszélés)

„Mi baja van az öreggel?” - kérdezte susogva Feni. „Igiazia van - adta vissza a szót a vöröshajú - ,,-Ö tudja, de én & tudom. Beszédünk másról: hogy vagy, mi újság nálatok? Ha így összejövünk, ‘kint kellene hagyni a személyeskedést, pedig Tevének igaza van. (Nagyon igaza van. Nagyon-nagyo-n igaza van. Csák ennyien leszünk? Nem jön már senki? Ha valaki jön, ide jön; azért maradjunk, ezt súgd meg Tevének, és hogy ne ordítson, hagyja a fenébe az ellenszenvet; megmondod?”

Mindenki azt hitte: Kemence bácsi esuszorálkodik az aljtó előtt, de nem. „BahSás” lépett be. Megállt, tétován lépett valahová, szeme előtt minden elborult: inam tudta, hol van. „Áááá, kit látunk! Bahiáis! Honnan és hogy kerülsz ide?” „'Bahia-Blancá- ból, Dél csillagai alól.” Kereslte a padot, egyJkettőre a padba gyömöszölték; Gara tanár úr csak annyit 'kérdezett, hogy: „És ott mi újság?” Mármint Báhiia-Bllancában. Báhiiás tehát felmondta a földrajzot: a Salado és a Colorado ifőlyólk folynak ott közel, a 30. szélességi fokon fdkszik Báhía, s nines messze a Tűzföld, de ott nem járt, hanem az argentin pampákon, ahol csordákat űzött. Harapófogóval kellett belőle kihúzni a szókat, inkább ő akarta megtudni: mii újság erre, itt, ébben a itaniteremiben, ahol ült, ebben az utcában, városiban, ebben az országban és ezen a kontinensen?

Az osztályfőnök tanár úr november 9-én latin-órát tartott, fordított és fordíttatott: magas sarkú cipőben járkált - alacsonyfca Volt 1-, zsebkendőjét végtelen gondossággal 'hajtogatta össze, lassan, stílusosan tette bal belső ikalhátzsebébe, közben észrevette, hogy az egész osztály a nyakát csavargatja, mozdulatait nézi. „Terra remote patriae oarissima est exulibus . . .” „Magyarul? Balhiás?” „A hazának a földje . . i„Nem lesz jó. A hazái föld emléke drága a hontalanok előtt.” „Igen: a hazai (föld emléke. . .” Megszakadt 'benne a szó, kopogtak, Bahiás apja lépett be, mezítláb, lábujjai között hurkásan ki nyomód ott a sár:, kalapját kezében forgatta, 'és az osztályfőnök úrtól „kikérte” a fiát. „Elmenjünk”, mondta. Balhiás kiment, el sem búcsúzott az osztálytól, amely tovább fordította a latint.

Az utca bebömiblölő zaja zavarta a latin órát; kubikosok talicskájukat tolták magúik előtt, -ezren is l'éhetta'k, Imin-d meztéllábas volt, a városháza elé vonultak, ahol a polgármester az -erkélyről megnyugtatta a tallicskásakait, de munkáit -nem tudott nekik adni: se a város,, se a járás, se a megye, se a főváros, se az egész ország, de egés2 Európa sem, tehát a világ négy tája felé széledtek. Bahiás ekkor apjával Ba'hia- Biiamcá-ba m-enit, a Szőke Öbölbe, onnan az argentin pampákra.

„Hajón jöttem, munkásnak álltaim be, visszafelé lis úgy megyek: mosogatná, súrolni, szenet fogok lapátolni, gyerekeik. Azt sem tudom: -ébren vagyok, vagy nem?” T-eve felállít, m-enn-i akart, de a többiek kabátja ujjúnál fogva visszahúzták a padiba. „Maradhass! fde n-ézz, jó nők, ugye? Ezeket nézd meg!” - -mondta neki Feri, és elő- kántyázta a -félig meztelen nőket. „Még meglátja Gara tanár úr, nem látod, hogy ide ■néz?” - Gara felkelt, a padok közé ment, mintha órát tartana, -negédesbedett: „Mondja, Bahiiáslka, nem feléjtette miéig el a görögöt? Hát a latint? 1E1I? -Nona”. „Teve, kérem, nem imonn-e ki a táblához, nem írna fel valamit -görögül? Maga prima görögös volt. Príma!” „Tanár úr, magánál én már nem felelők, Imaga már nem kérdezhet engem. Tréfából sem. Én kérdeztem magát, tanár ú-r, én, de maga nem felelt. Tudja”. „Kérem. Tudom, isemimit se tehettem, ugye, ezt megérti?” Egyre erősebb volt a zúgás; s-ofcan oda se figyelték, mit vitatkozik Teve, Imit rek-tol Garávai; meztelen hők képeit dugdosták egymásnak a pad alatt; egy Ib-oroisüveget is „köröztek”, „húzd meg!” ezt írta valaki a vignettára; címeket cserélték; miég egy üveg csúszott a padok alatt; Balos padjában már daloltak: a vörösbajú a ,,Fiaketeszárú cseresznyét” kezdte el, hangja repedezett, ketten is rákiáltottak: „Hagyd abba, hagyd abba: mutál a hangod, öregem!”, a sápad-tarcú valamilyen lengyel dalra gyújtott, de csak két sorát énekelte el; látta, senki sem volt rá kíváncsi, hogyan folytatódik tovább az a lengyel nóta, -mert volt itt

103