Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Morvay Gula: Utolsó találkozás (elbeszélés)

„ez egy”, csak mondja szépen, szabatosan”. ,,Kereskedők, utánuk a papok, azok után a pálinkáshordók, a hajóágyúk. Meg a katonaság.” „Köszönöm. Jeles.”

„Úgy jöttem, hogy megyek is - mondja a rőthajú. - Kívül imiég vagyok, de belül, itt, pajtás - tönkrementem. Lengyelországba kerültem, megházasodtam; onnan menekültem Hollandiába, onnan Franciaországba, ahonnan Angliába kellett menekülni. Hátaim mögött összebombázták a Iházat, ahol laktunk, meg a várost, meg az egész országot”. „Most ne erre gondolj! >- súgja néki Dagi — most itt vagy, és azt mondom, gyerünk innen, menjünk egy kiskocsmába. Itt eszemibejut az iskola, kisdiák-magam, és ez semmire sem jjó. Te már mcgkezdted.”

A beszélő elhallgatott; szája remegett, magában megszidta ajkát: miért szólt, miért kezdte?, déhát. . . miért jöttek össze? iNém azért, hogy mindent elmondjanak? A tanárokról, mozdulataikról, amint az alacsony latintanár kibújja az orrát, mégyszer-öt- szlör meg,törli vörös orrát, összehajtogatja zsébfcendőjét; az első padokban ülők hátraforognák, hogyan hajtogatja a zsebkendőt, hogyan teszi be bal belső kabátzsebébe, ami egymagában is különös volt: mindenki bal nadrágzsebében hordja zsebkendőjét. Lengyelországban - igaz, minek mondaná el, hogy látta — az emberiek is látták, amint elsötétült az ég a sok repülőtől, amint lassan eldőltek a magas házak, amint a játszótérről kézenfogva vezették a gyerekeket a megőrült asszonyok. Jadwiga asszony felkapott egy kislányt, nyalábjába vitte haza, az ezredes feleségével autóba ült, a Kárpátokon keresztül Magyarországra menekülitek, reggelre Gömör megyében voltak, megnézték az alvó kislányt, s akkor vették észre, hogy az idegen; a kis Rózsa ottmaradt. A gömöri országúton az ezredes mindhármukkal végzett. Hollandiában - ha úgy vesszük - összedőlték a házak, akárcsak .Franciaországban, vagy Angliában. „Fordulj előre, valaki jön. Hogyhogy egy tanár sincs itt?” „Lehet, hogy már nem élnek, de azért várunk, hátha jön valaki.” „Fiú is jöhet. Kevesen vagyunk.” „Hogyne jöhetne. Huszonöt-harminc hely van még az osztályban.”

Balos az ábJafcníál vállát húzogatta, bajuszát csavargatta: ujjara tekerte s nyúzta, szaggatta, sodorta. A „sápadtarcú” Feri kérdezgette: hol van, hogy van, hány a család, mennyit (keres? „Hol vagyok? Az isten háta mögött élek, elvesztettem állam- polgárságomat, hiszen tudod, követ törtem az úton, aztán egy másik országba kénysze- «tettek; felszaggattak, menni kellett. „iSetani az”, .gúnyolódott a ititkár-megbízoitt, „hiszen tudod, most társadalmi, vagy ha úgy tetszik, népimozgósítás van, mobilizáció, jó is egy kicsit mozogni: új országot lát”, „Nem mondom” - ennyi volt rá a válasz. Feri, a .sápadtarcú a .padiba vésett O. K. betűk vonalait követte körmiével; köziben rá som nézett Balosra. „A bajokból nem ragadt rád semmi, de semmi; olyan vagy, mint voltál” - mondta Feri. „Itt kint, előtted, de bénít, bent szét vagyok szaggatva, mint egy húscafat.” „Nono. Túlzás, kisfiam, túlzás!” „Egye fene, legyen túlzás, de akkor mi az igazi túlzás?”

Kemence bácsi nyitott be, pisszegett, hogy „jön!”

,;Gara” tanár úr suhogott a folyosóin, akinek teljes nave a „Garabonciás” volt, mégpedig azért, mivel koosikenékmgy fekete kalapja volt, ilyen széleskari májú kalapot nem készítenek a gyárak, az ég tudja, hol vette-osináltatta. Fél-le, földe libegett a karima, csapkodta a szelet, kis vitodázó-modellit iis hajíthatott volna, jobbról balra váltón átvetett .malacil-opója suhogott, lebegett, szelet kavart maga .körül; az egész ember sötétségibe volt bugyoládva; ott állt a folyosóin, a tantermeik ajtaját nézte, hol a IV/A, amit minidig „négy per A-iniák” mondott, az ajtóhoz hajolt, bénít vannak-e a nebulóik? Ott állt, mint a falusi éjjeli íbaküer, aki a szalmákötél-csomóval bedugaszolt gabonás verem tetején áll, a .maga ködül húzott krétakörben. Ami a szellemeik lés boszorkányok edlen van abban iaz éjféli órában; éjfélt nem (kiált, az a boszorkányok órája.

xoi