Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL-MŰVÉSZEKRŐL - Dévényi Iván: Jegyzetek Gadányi Jenőről

a falu talajába. A nappal verőfényes csendjében és az éjszaka fekete nyugalmában tisztábban látjuk a művészet és az élet értelmét.”

A Műcsarnokban 1956 szeptemberében - „Kertészet a magyar képzőművészetben” címmel - kiállítást rendeztek; ezen szerepelték képek olyan mesterektől is (Csonitváry, Czóbel stb.), akiket a megelőző időszakban háttérbe szorítottak, sőt formalistáinak bélyegeztek. Ezen az emlékezetes tárlaton helyet kapott Gadányi egyik virágcsondélete is. „Ezzdl a kiállítással kezdődött Jenő fokozatos visszatérése a művészeti életbe” - olvassuk Gadányi özvegyének „Így történt” című, a mester életútjának megismerése szempontjából nélkülözhetetlen memoátkötetében (Magvető Kiadó, 1965).

1957-től kezdve Gadányi m/óltánytalan mellőzöttsége véget ér. A mester választmányi tagja lesz a Magyar Képzőművészek Szövetségének, s 1957 júniusában nagyszabású retrospektív tárlata nyílik az Ernst Múzeumban. A vernisszázson a régi küzdőtárs, Kassák Lajos köszöntötte a művészt: „Gadányi egyike azoknak a nagyon kevés festőinknek, akik egész életükkel a művészetet szolgálják . .. Egy olyan mester kiállításán vannak jelen, akinek a műveihez fáradság árán is érdemes közelférkőzni.”

Élete utolsó hónapjaiban Gadányi testi ereje egyre fogyott. Fáradékony volt, gyakran le kellett ülnie, sokszor elibóbisfcolt; gyógyíthatatlan betegség emésztette. Tíz esztendővel ezelőtt, 1960-ban halt meg, hatvannégy éves korában. Koporsóját barátainak, tisztelőinek, egykori tanítványainak százai állották körül a Farkasréti temetőben; a kollégák nevében Fenyő A. Endre és Tamás Ervin festőik, a baráti kör nevében dr. Tompa Kálmán orvos mondott búcsúztató beszédet, - Berda József, a költő pedig megrendült hangú költeményben siratta el az eltávozott mestert:

„Gadányi! Gadányi Jenő! csodálatos költője formáknak, vibráló színeknek,- mért hagytál itt bennünket, mért égtél el ily korán?”

*

Gadányi Jenő munkáinak legtöbbje tájkép, csendélet és emberi alakot (vagy alakokat) ábrázoló mű. „Lendületes temperamentum és szabadon csapongó, gazdag képzelet jellemzi festményeinek festői invenció dolgában kifogyhatatlan bősógű, változatos sorát. Művei bon a tiszta képszerűség törvényei szervesein olvadnak eggyé a természet fény- és levegőfiirösztötre, ezerszínű ábrázatával.” Kállai Ernőnek e szép (s egyszersmind igen találó) megállapítása (kiegészítve Kassák egy mondatával: „Ma Gadányi a legszínesebb festőnk. . .”) tömören, hűen foglalja össze a mester művészetének fő jegyek.

Amikor Kállai „a tiszta képszerűség törvényei”-ről beszél, - Gadányi plktúráijánalk egyik erősségére: a szilárd, logikus kompozícióra utal. „A formai rendezés, a szerkezetes ség jelenti a festészet lényegét” - jegyezte fel Gadányi egyizben; szavai (és művészi gyakorlata) maradéktalanul egybevágnak Karnstoknak a festőkkel szembeni elvárásával: „Értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát...” Gadányi azonban az érzelmi elemeket sem száműzte festészetéből („Múzsa”, „Vénusz”, „Parasztférfi”, „Krisztus a kereszten”, „Látnok” stb.), hiszen jól tudta: a maradandó értékű művészetnek mindig „a teória és a szív közötti egyensúly” (Henry Moore: „balance between the tcorem and the heart”) a titka.

Gadányi Jenő - egyes korai műveit („Egyensúly zöld középpont körül”, „Színes, nyitott tér” stb.) leszámítva - természeteivé festő volt, a természettel való kapcsolata azonban lényegesen különbözött az ún. „posztnagybányaiak”-étól, alak a látványfestészet hívei voilták (Szőnyi, Va-ss Elemér, Blekfy Jenő sfib.). A mester így vaSil — igen szemléletesen és világosain - művészete és a külvilág viszonyáról: „A természetet tartam legfőbb tanítómesteremnek, ez egész életművem alapja. Mindig a

66