Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Z. Szabó László: Győri kiállítások

szőrében ól, bizonyítja egy másik műve, a Foltozott zászló. A cím azért szerencsés, mert a valóban foltokból álló zászlóra világszemlélete egyes periódusainak összes foltjai felrakhatok, megőrzi a múltbélieket, de lehetőségeiket teremt Ijaibb jelképük fölfesité- sére is. A mindenben önmagát kifejezni akaró művész e jelentős képe éppen így válik többé, mint az önkifejezés egyedi darabja. A zászló - Kosztolányi -szép szavával - „nem ibot és vászon, hanem zászló. Minidig beszél, mindig lobog, mindig lázas”. Cziráki képén valóban olyan motívumok hordozója foltjaiban, amelyek arra lelkesítenek, hogy laláálllhiatuink, mert rajta ott láthatók az egyént és a közösséget egyként előre lendítő szimbólumok, gondolatokat és érzéseket sűrítő jelek.

A kiállítás gazdag 'anyagából kiemelkedett az Hommage a Paul Cezanne című alkotás, ahol is a művészet sírig-halálig tartó szenvedélyének a kifejezésére vállalkozik, a Táj lovakkal című, ahol az alapvető emberi élmény és szükséglet, a szabadság megfogalmazását vállalja és a Várakozás szavakba szinte nem is foglalható, meghitt szépségekre, érzés- és goindolatgaadagságra inspiráló képe, ahol a múlt-jelen, s a vágyott emberi boldogság hármassága, líraion szép, csendes fájdalommal teli szomorúsága, a tragikumnak halk sírássá változó beletörődése nyer kifejezést.

Bemutatott anyaga az esztétikum 'gyönyörködtető szépségeit és az etikum tisztaságát tárják a nézők elé.

Horváth István festményei

Az év utolsó önálló tárlatán bemutatkozó Horváth István jó másfél évvel ezelőtt vallott akvarell-sorozatában a természethez kötődő vonzalmáról. Mostani bemutatkozása ennek elmélyüléséről tanúskodik. Nem a téma kiszélesedésében mutatkozik meg ez, hiszen látszatra megmarad a vizek, a vizeket körülvevő fák, a sötétek és a fények vibráló játékánál. Am úgy tűnik, hogy ez az elmélyülés egyfajta életszemlélet kifejezőjévé válik, annak a pantheizmussial párosult anyagimádatnalk a hirdetése már, amelyik minden létezőben iaz örök törvényt, az élet szépséges harmóniáját fedezi fel.

Ha a másfél évvel ezelőtti bemutatkozására gondolunk, akkor annak vallomás- jeMege jut 'eszünkbe, akkori képein a makro- és mikrotáj líráját, (hangulati elemeit tartotta fontosnak. E mostani festményeken a környező világ lírai vallomása nem elegendő számára. A természet egy-egy eleme már túllép a valóságon, a tárgyak - a fák, a vizek és a körülöttük létező, lélegző tonmészet - 'elvesztik tárgyiasult formáikat, s helyettük a színek és a stilizált jelek közös harmóniát teremtve az igazi, az ősti értelem- érzelem megfejtésének irányába mutatnak.

Nem szintézis ez még művészetében: csak annak a küszöbe. De mindezt a tudatos elrendezés, a stilizáló 'készség és képesség, ia színekben kifejezhető valóság megragadása igazolja. Egyfajta gesztusfestészetnek is mondható, 'ha csak arra törekedne, hogy egy pillanatnyi lelkiállapot vagy hangulat megörökítése lenne célja. Am képein éppen a szín, a színek 'egymásra való hatása vagy a túltelített érzelem hirdetése: a szereteté, a ragaszkodása, ezer szálú kötődése a tájhoz drámaivá alakítja a képet, az egész kompozíciót. S miközben a tájról szól, valójában az 'emberről beszél; az élet változásainak, konfliktusainak, harcot és megbékélést egyszerre kifejező törvényeinek válik hirdetőjévé.

Látszatra kis kör, amihez szinte 'mániákus megszállottsággal visszatér. Ám icz a vonzódás -határozott életelvet hirdet: ia kicsiben is jelentkező, felmérhető, számbavehető valóság kifejezését. S miközben a színek játékosságával mutatja be az őt körülvevő világot, a füzes partot, a szürke reggelieket, a Rábcát és a Bálatont, úgy hiszem, magáról az emberről szól, aruiiak emelkedéseiről és zuhanásairól, 'arról a törekvéséről, amelyik a járható utát egyedül a boldogság és a -szépség harmonikus egymásra találásában véli megvalósíthatónak.