Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Káldi János: Mikes Kelemen (vers)
KÄLDI JÁNOS Mikes Kelemen „Utolsó bujdosó”, hűség hangszere, ülsz az irgalmatlan Hold alatt az idegen-szavú, tengerparti szélben. Motyogsz, mint akit az önkívület megölel: „Nincs már remény sem.” Villognak a vadszőlőlevelek. Nyár van-e, ősz van-e? Ki mondja meg? Süvít a napok kereke. Kihagyni a Fejedelmet? A legsugarasabb szívű magyart? A Haza édesapját? Inkább a szüntelen-ár adó kín, inkább a nyárforró őrület, mint a nélküle való szabadság. Zágont elfelejteni? Az idő-csókolta vízimalmot a gyermekded folyónál? Megrázod hószínü fejed, s tűnődsz tovább a részeg dervisek ájtatosságán, s a leány ingszerű ha jó füst ön, ami az égen kószál. Elengeded a végső ágat, láthatárodra óriás hegy nő, ,,a hazád felé való menetelednek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő.” 512
