Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - SZEMLE - Vasvári István: Fodor József: Nagy szelekben
szemle VASVÁRI ISTVÁN Fodor József: Nagy szelekben Fodor József új kötete - folytatás és beteljesedés. Versek, mint hegyvonulatok alkony! fényiben: egy elétet látni a csúcsokról. A „(Könyvek közt” c. vers az egész határtalant mutatja. Jellemző a markáns költői attitűdre: kevés egy élet, hogy a költő — az ember - beteljék a betűvel, mérhetetlen kincsével az emberiségnek. Nem szűnő szomjúság serkenti a „Lihegő erdők”-tői újra s újra. Önmagával és a világ sötét erőivel való szakadatlan birkózás ez a líra. Kemény és konok. A szenvedély teljes izzásával kalapálja ki verseit. S micsoda szikrák! Fényűknél rendíthetetlen életvágy villog. Az állandó megújulásinak olyan melegítő világossága ez, mely maradandóvá, feledhetetlenné teszi a fodor! 'lírát. Keserűség és dac, az emberiség éjszakái: minden embertelenség elleni szakadatlan elővéd-hadállás tömör falanxa Fodor versei hadrendje, ugyanakkor férfiasán bájos, üdén mokány, mintha nem a hetvenen túli költő, hanem a Lihegő erdők if ja állna ki daccal és töretlenül legfőbb elvéért: az emberiességért. Ó,testamentum! próféták perlése ez a kötet is, minden teatralitás nélkül, akár haraggá!, akár jogos kétségbeeséssel. így igaz, így hiteles, keser-fanyar; szinte már néhol életen túli látássá! döbbenti rá az olvasót arra, ahová igaz hűséges alkotó tud csak eljutni: ez a világ, eddig értünk. A rend kívánságának perlése ez, a káosz ellen. Talán azért nem tükröz e költészet félelmet a haláltól, mert azt a hitet érezni egészéből: valami létezni fog a múláson túl, (ha más nem, a gondolat, ami minden egyedi pusztulást túlél. Ügy árad ez a meggyőződés Fodorból, olyan szuggesztiviitással, hogy élni ösztönöz. Aztán szinte észrevétlen vált egy különös, másik árnyalatra: „. . . hogy milyen észrevétlen a múlás, s mily árnyalat, Van csak perc és perc között -, s hogy milyen bús, rémítő Maskarát öltve - váltatva közben velünk, mulat A lég-ujjú, orv és sírnivaló-tréfás idő!”- írja „Egy régi kávóházban” c. versében. Az utolsó verssor talibetáláló, még soha ki-nem- mondott, jelző, láttató. Elégiakökészetünk legszebbjei közül való. Mikes Lajos emlékének ajánlja a verset. A New-York kávéház asztalához idézi, emlékezvén régiekről, Papp Károlyt, Tóth Árpádot, Karinthyt, Móricz Zsig- mondot, Somlyó Zoltánt, Holtait és a többieket, akik már csak müveikben élnek, s ő itt maradt, a magános tanú, telve csordultig a fanyar ősz káprázataival. Sajátos nagy vers, nagy költészet ez: ismét a kimért időn túlit jelzi, úgy, hogy összeszorul a kritikus, a barát, a költőtárs torka: New York-kávéházi pokoljárás ez; leszáll hozzájuk, az elmúltakhoz. A költő önnön vérét adja, hogy önmagán át szóra bírja a valahai társakat. Víziók, révületek egész sora világiik a Nagy Szelekben -, mégis telve az anyag sugárzó valóságával, több dimenzió] ú fénnyel: olyan költészet, amit csak a legjobbjaink tudtak és tudnak. Micsoda feszítőerejű vers: „Kovácsol rajtam a sorsi” - centrifugális és cen'tripetális vonzása emberi törvényeknek, mégis van egységes kohézió: miaga, a költő: „Szívem üllőjén zeng, őrjöng a sorsom” — vallja, és a beethoveni szembenézést érzi az olvasó, a balsors komor évei felett átszárnya- lót: a reményt. „Mit tettem itt, véget nem ér velem” — írja a „Határtalanul” c. versében. Nem ér, nem érhet véget, mert egyedi és közöisségi ez a líra: egy alkonyban járó tiszta egyéniség kétségeiből és reményeiből formálódott szilárddá. Az ember felmutatása ez a kínoktól és reményektől vajúdó és mégis hajnalodé világnak. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971.) 470
