Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Varga Béla: Változások a falusi lakosság életmódjában Veszprém megyében
társadalmi különbségek gyors eltűnésével együtt jelentkezik az eddigieknél jobb, másokkal egyenrangú életkörülmények iránti igény. A nagyarányú falusi lakásépítés és életkörülmények kiegyenlítődésének egyik jellemző és nagyon fontos folyamata. A LAKÁSOK KÜLSŐ FORMÁJA A társadalmi szükségjletéknek és az ezekből következő családi igényeknek megfelelően változott a lakások külső formája, benső elrendezése és berendezése. A paraszti házak külső formáját is a termelő, a gazdasági funkciók határozták meg. A gazdasági cselédek 2-4 család számára épült közös konyhái - amelyekben nagyon sokszor 20-25 gyerek élt - vagy nagyon sokszor a közös szobák azt bizonyították, hogy ezdknek a lakásoknak semmiféle termelői-gazdasági feladatuk nem volt, kizárólag biológiai és társadalmi funkciókat elégítettek ki. A zsellérek, a szegényparasztok és kisbirtokosok, néha még a középparasztok is nemegyszer -nyolcan-tizen építették „egy telekre” az egy szobából és konyhából álló lakásukat, hosszan elnyúló udvarokat alkotva, amelyekben még a gazdasági tevékenységet szolgáló épületek és felszerelések (istállók, pajták, színek, ólak stb.) is megtalálhatók voltak. Sok ház vályogból vagy döngölt agyagból épült, a fedele többnyire nád vagy zsúpszalma volt, amelyet csak ritkán javítottak. A sík vidékeken a módosabb és gazdagabb parasztok háza épült általában kőből, sőt elég gyakran téglából. A Bakonyban viszont a kőből - mint mindenütt fellelhető anyagból - történő építkezés általánosan elterjedt gyakorlat volt. A lakás hosszan elnyúló keskeny épület volt, amelyet a gazdaság nagyságának megfelelő udvar, szérű, kert és gazdasági épület egészítették ki. A telek elejére építették a lakóházat, azt követte a gazdálkodási funkciókat ellátó terület, majd a kert, amely elsősorban a család zöldség- és gyümölcsellátását elégítette ki, de elég gyakran, különösen a városok és ipartelepülések közélében piacra is termelt. A hegyvidéki községekben nagyon gyakori volt a nyitott vagy félig zárt tornácú lakóház. Ezek az épületek változatos külső formájukkal, amelyek nagyon sokszor magukon viselték az építtető vagy az építő egyéniségét, rendezetlennek tűnő rendezettségükkel alakították ki a bakonyi települések sajátos képét és formáját. A Bakony lábainál elterülő kisalföldi falvakban már sokkal több volt a hegyvidéki és a sík vidéki építési formák keveredéséből létrejött, stílustalan épület. A századforduló, különösen pedig az első világháború után kialakult sajátos, falusi házépítési „stílus”, amely alaprajziig az L alak variációiból állott, először a sík vidéki községekben honosodott meg. A bakonyi falvakban csak az utóbbi évtizedekben kezdett jobban elterjedni. A most épülő falusi házak már külső formájukban is mások. Nincsen szükség a széles, a termény behordására alkalmas bejáratra, ezért a lakóházat a telken keresztben, nem pedig hosszában építik. A tűzfalas épületeket felváltották a villaszerű, sátortetős, nagyablakos házak. Az épületeket kizárólag kőből vagy téglából, kisebb részben betonból építik. A régi, „hagyományos” építőanyag, mint a vályog, a sár és a zsúp, teljesen eltűntek. Gazdasági épületeket (ólak kivételével) nem építenek, így az új házaknál már hiányzik a régi értelemben vett „gazdasági udvar” is. Gyakori jelenség, hogy a régi gazdasági épületeket lebontják, s anyagukat az új építkezéshez felhasználják. A napjainkban épülő falusi családi házak megjelenési formájukban „eltüntetik” a régi vagy jelenlegi. gazdasági és társadalmi különbségeket. Az új hazák formájukban mind egyformák, ezzel azonban eltüntetik az egyes települések és tájak sajátos települési képét, formáját is, de a négyzet alaprajzú, sátortetős házak kialakulását szükség- szerűnek és befejezettnek kell tekinteni, mivel jelenleg a legkevesebb anyagot igénylik, a legolcsóbbak. Igaz ugyan, hogy ormótlanok, sivárak és unalmasak; túl szorosak vagy 40
