Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Dénes Zsófia: Adyról a fiataloknak

szem más. Ady Endre lián gesz ívok. A szeme ezt fejezte iki és ez különböztette meg egész lényét és légkörét mindenki másétól.

Soha nem éreztem senkiinél, úgy iránt nála, hogy mennyire sok. Mennyire súlyos. Mennyire van. Elénk áll és van. Bs azt hiteti velünk, hogy ő mindent tud és mindent sejt, mert ő bölcs, uránt a legbölcsebbek. Ha nem is az eszével, iá tanultságival, de valamilyen tehetsége erejével, ami vele született. Mint a madarakkal, akik tudják, merre van Egyiptom, és azt is tudják, mikor kell oda elindulnidk. Vagyis olyan, mintha ő is az univerzum-valóság egy része volna, a kozmosszal van egységben, jobban, mint más. És hogy ő ezzel is több, mint Imi mindannyian. Kiváltságos.

4De nemcsak ezt éreztette velünk az ő egyedülálló egyénisége. Hanem az elmondottak mellett, sőt azokkal valamennyire ellentétben azt is, hogy ő mindezzel együtt mennyire ember. És 'ezért az érzelmi forrás őbenne istenigazában az emberség. Ember az embertelenségben.

Szeretném, ha éppen a fiatalok, akiket Ady annyira szeretett, és akik Adyt az ő életéiben oly forrón szerették - őt és a szavát! - szeretném, ha a mai fiatalok is igazán találkoznának vele.

Minél idősebb és 'érettebb lett, annál inkább a nép lépett 'előtérbe világában, minden más szerelnie élé.

A háborút ő majd mindvégig Csúcsán 'szenvedte át, 'és a kastélyból már házassága második 'évében minduntalan a völgybe sietett alá — rossz napjain lebotorkált - a katonaszállító vonatokhoz. A közkatonához, a .mesébeM Jánoshoz. Minden mozdony Csúcsán szedett vizet a Körözsfoől,* és a megtört, meggyötört Ady ott állt a isinek mentén, a katonák gyűrűjében. Ott állt közöttük, mert hozzájuk tartozott. Kiforgatta minden zsebét cigarettáért és még mit is adhatna nekik — 'és szégyellte, hogy óly keveset adhat. Hanem tőlük akarta megtudni iaz egész szörnyű igazat, a csataterek igazát, mert másnak már amúgy sem hitt. Állt közöttük „rossz” térdével, és beszélt hozzájuk a falu nyelvén, mert az az egy közös kincsük megmaradt.

Fiatalok, ez így volt. Olvassátok csak el - vagy pedig olvassátok újra - az ő háborús verseit. A halottak élén kötetét. Az utolsót, amely még életében, a háború végén megjelent.

Tudjátok mit cselekedett, amikor azokat a verseket irta? Megszökött a városiból, a kastélyból, és végleg hazatért falujába - a néphez.

Magyarok, öregek, nótásak,

Bakák, búsak: dacosan, hősön. ..

... Ezer és ezer év óta,

Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta.

Miért? kiért? mikor?: erősön Állták, mert így rendeltetek el...

... S be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat.

Akkor már az ő verse is - ilyen halálba induló nóta volt.

És mert másképp nem mutathatta meg, hogy nem a cifra néphez, hanem a védtelenhez tartozik, ő is belepusztult a háborúba.

‘Fonetikusan írom, ahogy ott ejtik és ő is ejtette: Körözs.

391